Ollivanders felbukkanása marhajó ötlet volt. Szeretem egyébként az ilyesmit – amikor egy regényciklus első fejezetében feltűnt karakterek hosszú hallgatás után a fináléban újra szerephez jutnak, és kulcsfigurákká válnak. /Zseniális példákat lehet erre találni Frank Herbert Dűne, és Dan Simmons Hyperion Cantos – sagajában./ A filmben talán kicsit furcsán hatott, hogy hirtelen olyasmikről kezdtek beszélni, hogy a pálcák „érezhetnek”, míg a könyvek erre valamelyest „felkészítették” az embert, ugyanis, többek között, sokszor volt említve, hogy egy-egy pálcának mi alkotja a magját. Aztán egyre inkább jöttek elő jelek, hogy túl sok információ maradt le, és hogy ezeket gyorsan pótolni kellene. Így lehetett az, hogy Holloháti Helénáról, meg a diadémról marha keveset tudtunk meg, vagy hogy a halál ereklyéi közé tartozik Harry láthatatlanná tévő köpenye is, többek között. Sok ilyesfajta információ eltűnt a csata hevében, vagy mi.

            Amikor Draco-ék megmentése után a filmben a baziliszkusz fogát használták, azt sokkal inkább elfogadhatóbbnak ítéltem, mint a könyvben, ahol egyszerűen csak a táltos tűz elé „dobták”, aztán eleve tudták, hogy „hát, az biztos megsemmisült”. De kérdem én: ha eleve tisztában voltak vele, hogy létezik egy ilyen varázslat, akkor miért nem próbálták ki ahelyett, hogy Godric kardját keresték volna égre-földre? Még ha kontrollálhatatlan is volt, a nyílt terepen mászkáltak azért elég sokat, igazán kipróbálhatták volna, nem?

            A kastély ostroma látványos volt, aláírom: ez olyasvalami, ami tényleg filmvászonra termett. Igaz néhol nehéz volt követni, hogy épp mi is folyik, de hát végül is ennek nem volt jelentősége. Ami viszont Pitont illeti… Hát itt bizony kérem gondok vannak. Nem Alan Rickmanről van szó, ő zseniális volt végig. Kicsit úgy éreztem, hogy nem kapta meg a kellő tiszteletet a jelenet, mint ami illett volna neki. Ugyebár a könyvben ez egy igen jelentőségteljes fordulat volt, hiszen kiderült: Perselus végig hű volt Dumledore-hoz. Illetve inkább önmagához, és ahhoz, akit szeretett. A hét könyv legmegindítóbb fejezetét valahogy nem igazán sikerült filmre vinni. Persze nem is lehet mindent, de ennek ellenére jobb is lehetett volna, ha mondjuk 1 perccel hosszabb a jelenet. Csak egy perc kellett volna, hogy a hiányzó részek jobban a helyükre kerüljenek. Aki csak a filmeket ismeri, nem feltétlenül érthette meg pontosan, hogy tulajdonképpen mi is van azzal a jóslattal, meg Pitonnak ebben mi a szerepe, vagy hogy miért is mentették meg Harryt. A könyvben ugyebár szépen kiderül minden, és többek között Neville-nek is igen nagy szerepe van ebben, ami ismételten csak egy „béna karakterből a végére superman” motívum, amit nagyon kedvelek továbbra is.

            Egyébként ha már a srácról van szó, akkor mindenképp kiemelném, hogy a filmben sokkal jobban meg volt oldva, amikor levágja Nagini fejét, mert a könyvben valahogy túl egyszerűen volt ez végrehajtva. Viszont az is igaz, hogy a filmben ultra béna volt az, amikor előrántotta a kardot a süvegből. Én annál a póznál felröhögtem. A könyvben lényegesen jobban megformált karaktere volt.

            Ami a végét illeti, hát az egészen fura volt. A könyvben ugyebár Dumledore-ral még beszélget is, ami a hatodik részben előtűnt festmény láthatósága miatt érthetetlen, hogy miért maradt ki a filmből, ráadásul, hogy még a pálcáját sem javította meg, az botrányos volt. Olyan volt, mintha az utolsó 20 percet gyorsítani akarták volna hogy legyen már vége ennek az egésznek. De miért is? Ha az első rész 2,5 órás volt, ez pedig csak 2, akkor mire fel a sietség? Az a fél óra simán jobbá tehette volna az egészet. Na a végén azokkal a maszkokkal elöregíteni őket, hát az egy kretén ötlet volt. Hihetetlenül szarul néztek ki benne.

            Az utolsó rész valahogy mégiscsak jobb volt könyvben. És nem, nem azért, mert nem tudtam, hogy mi lesz a végén (ugyan ki ne hallotta volna legalább egy elcsípett mondaton belül, hogy „Piton végig jó volt” valami ismerősétől…), hanem mert fontos információkat hagytak ki a filmből, amik nélkül nem volt ugyanolyan a végeredmény.

            Egyébként az utolsó rész olvasása furcsa élményt nyújtott, mert olyan volt, mintha az írónő egy egészen másfajta univerzumba helyezte volna a történetet, ami rendkívül üdítő volt - pláne a sok idegesítő kviddics-szarság után. Éppen ezért úgy gondolom, hogy a hetedik rész a legkülönlegesebb, és legjobb rész is egyben. Végig az az érzés kerülgetett, mintha már a legelejétől tudta volna, hogy ez lesz a vége, és ez igen egyedülálló egy sorozat esetében (bár tudnék rengeteg példát mondani - de azok kissé komplexebb sci-fi-k).

Utolsó gondolatok között az alábbiakat említeném még meg:

1. A borítók alapján egészen másfajta élményre számítana az ember. Persze tudom, ne ítéljünk meg egy könyvet a borítója alapján, de ennek ellenére nem véletlenül tesz így az ember: senki sem szereti, ha a borítónak szinte az ég világon semmi köze a belső tartalomhoz, ezt valljuk be.

2. Igen, egészen valószínű, hogy az élvezeti faktorra rányomott egy nagy bélyeget az, hogy a filmeket előbb láttam, minthogy a könyveket olvastam volna(kivéve az utolsót). De azt azért tudhatjuk, hogy egy könyv gyakorta egészen másfajta élményt tud nyújtani, merthogy több mindent tartalmaz. Persze a végkifejlett tudtával csökken az élmény, de ez sok esetben személyfüggő. Sok olyan könyvet olvastam már, amiknek filmváltozataival csak nagyon kevés rokonság volt fellelhető. Ilyenek például: H. G. Wells – Világok Harca, Robert A. Heinlein – Csillagközi Invázió, Isaac Asimov – Én, a robot, Frank Herbert – Dűne, J. R. R. Tolkien – A Gyűrűk Ura, Cormac McCarthy – az Út stb. Így nem mondhatom, hogy nem lett volna ugyanolyan élmény végigjutni az egyes köteteken. De mondom: ez egyénfüggő.

Mit mondhatnék a végére? Érdemes őket elolvasni, mert egyedi, és megismételhetetlen élményt nyújtanak, ezt tagadhatatlan. Logikus, jól felépített világa van, és azt semmiképp sem mondanám, hogy bármelyik rész elolvasását is megbántam volna, sőt!

Így ezúton is köszönöm annak, aki lehetővé tette számomra, hogy átélhessem ezt a kalandot!