Gondolák

Általában nem szoktam véleményt írni könyvekről csak úgy.

 Azt gondolom, hogy egy könyvélményt nem lehet semmi máshoz sem hasonlítani, és mivel túlságosan szubjektív, így vélekedni róla kicsit talán furcsán hat. Viszont a közelmúltban egy olyan könyvet olvastam el, melynek úgy érzem még jó ideig a hatása alatt leszek, és könnyebbnek találom „feldolgozni”, ha írhatok róla (és ki tudja, ettől lehet másnak is megjön a kedve hozzá – aminek csak még inkább örülnék), ugyanis egy ilyen keserédes, megindító történeten nem lehet csak úgy továbblendülni.

 (Na persze Dan Simmons Hyperion Cantos-án sem, de kevésnek érzem magam ahhoz, hogy AZT szavakba öntsem… az túlhalad jelenlegi tudásomon)

 Számításaim szerint az IT (AZ) nagyjából 560 000 szavas könyv, mely 1116 oldalon terült el a birtokomban lévő kiadásban. Csak összehasonlításképp: az Ótestamentum 593 493, az Új Testamentum 18 253 (vagyis a Biblia összesen 774 746), L. Ron Hubbard zseniálisan mesteri, Battlefield Earth (Háború a Földön – gagyi cím) című könyve 460 000, a Gyűrűk Ura 481 000, James Joyce Ulysses-e 265 000 (nem is olyan sok ahhoz képest) - valamint az én könyvem 180 000 szavas.

 Kifejezetten büszke vagyok arra, hogy egy ilyen masszív könyvet elolvastam, főleg hogy angolul, és hogy relatíve kifejezetten gyorsan.

 Ó, emlékszem, mikor gyermekkoromban még mérhetetlen utálattal álltam a könyvespolccal szemben, ódzkodva az Egri Csillagok ma már NEVETSÉGES, 400 oldalas vastagságától, és szinte hidegrázást kaptam, ha a „kötelező olvasmány” frazeológia akár csak felsejlett egy-egy magyar órán. Ma viszont kifejezetten ellenszenvvel tekintek minden olyan emberre, aki nem olvas rendszeresen.

 Vannak kifejezetten jó rövid könyvek is, mint például George Orwell Animal Farm (Állatfarm) című, hátborzongató remekműve, mely alig 100+ oldal, vagy ugye eleve a novella műfaja, mely épp rövidségével igyekszik gyors, ámde nagy hatást kifejteni, és olykor egy-egy novella nagyobb erejű tud lenni, mint egy regény.

 De egy 1000+ oldalas könyv nem véletlenül terjeszkedik el annyin– azért ott sejthető, hogy valami nagyról, valami többről van szó, és nem véletlenül lett olyan hosszú, amilyen.

Meglepő, hogy amennyi gigantikus könyvhöz eddig szerencsém volt, annál egyiknél sem éreztem azt, hogy lett volna benne fölösleges, vagy túlhúzott leírás.

Viszont a számtalan közül jelenleg az IT a leghosszabb könyv, amit valaha is olvastam – és jó ideig úgy sejtem, ez is marad. Na nem azért, mert nem élveztem volna, SŐT(!), de az ilyen hosszú történetek bizony nagyhatásúak és leterhelők tudnak lenni, én pedig különösen fogékony vagyok rájuk.

Olvastam már ennél hosszabb „saga”-kat is (a DUNE például hozzávetőlegesen 5000 oldalnyi angol szöveg), de mivel itt csak egy könyvről beszélünk, ezért határozottan jóleső érzés fogott el, mikor végeztem vele. És hogy mindezt MEGÍRNI milyen TITÁNI teljesítmény – Ó-TE-JÓ-ÉG!

[egyébként az IT Stephen King egyik legvaskosabb regénye – ennél kicsivel hosszabb a The Stand – The Complete & Uncut Edition (Végítélet), illetve valamivel rövidebb az Under the Dome (a Búra alatt)]

Stephen King, korunk egyik legmeghatározóbb, legnépszerűbb írója, aki egyébként a való életben egy HALÁLI figura. Elképesztő humora van – érdekes, hogy nem írt effélét, és hogy neve mára egyet jelent a minőségi horror műfajával. Ha igazán meglepő, bizarr, hátborzongató történetekre vágyunk, akkor kétségtelen, hogy István a Király.

Történetei emberközpontúak, éppen ezért hitelesek, viszont itt nem állt meg, és elmondható, hogy kevés olyan író akad, aki mesteri szintre fejlesztette a különböző műfajok egymásba ágyazását, mint például a fantasy és sci-fi kettősét. Számtalan művét filmesítették már meg, és gyakorta novelláiból is születtek egész estés művek. Kétség kívül az egyik legsokoldalúbb, legtermékenyebb és legkreatívabb írok közé sorolható – minden megjelent műve bestseller.

Stephen King legelső művéhez, a Carrie-hez, még évekkel korábban volt szerencsém, és az igazat megvallva nem hagyott túl nagy nyomot bennem.

Persze nyilvánvaló, hogy minden írói karriert el kell kezdeni valahol.

Süt a könyvről, hogy nincs még mögötte annak a hatalmas tehetségnek a megcsillanása, amely az írót azóta olümposzi magasságokba repítette. Mégis megvan benne az a hamisítatlan King-életérzés, mely az író védjegyévé vált.

Olyanok, mint az álmos kisváros helyszíne, traumákkal teli gyermekkor, természetfeletti erők jelenléte, vagy a szülői elnyomás.

Azonban sok fontos, a történetben csak sokkal később bekövetkező esemény már rögtön az elején el van mondva, így tulajdonképpen már az első pár oldalon kiderül, hogy mi lesz a regény befejezése. Ez sokakat zavarhat, (köztük engem is) míg másokat éppen ez tapaszthat a lapokhoz, mert kíváncsisággal töltheti el, hogy mégis milyen események vezetnek el a kaotikus végkifejletig.

Carrie, a kissé csúnyácska kamasz lány válik célpontjává a gimi nagymenő csajainak, miután egy számára érthetetlen baleset folytán rájön, mit is jelent nővé érni. Innentől láncreakciószerűen követik egymást az események, és míg a többiek mit sem sejtően tovább ostromolják ócsárló szavakkal a szerencsétlen leányzót, addig a Carrie-ben lakozó félelmetes erő csak arra vár, hogy pusztító erővel kitörjön.

Érdekesség, és talán már agyonrágott sztori, hogy a regény első kézirata a szemétkosárban landolt, ahonnan azt King felesége halászta ki, majd meggyőzte férjét, hogy fejezze be a regényt, mert ő lát benne fantáziát - és lám: a Carrie a mai napig az író egyik legismertebb, legjobb műve.

Én ezzel azonban nem egészen értek egyet - pláne nem az IT után…

Talán tisztában vagyunk a ténnyel, hogy a Stephen King-féle történetek filmadaptációi borzalmasak – a szó echte pejoratív értelmében.

A filmek valahogy olyan bugyuták, és nevetségesek, annyira túljátszott jelenetekkel, hogy néha olyan érzést keltenek az emberben, mintha valami nevenincs író sosem hallott történetét néznénk éppen megelevenedve.

Pedig Stephen King nem azért lett híres és közkedvelt, mert annyira elcsépelt sztorikkal állt volna elő.

De a filmváltozatok valahogy mégis teljesen lelohadtak, élettelenek, és nem utolsó sorban messzire eltérnek az eredeti történettől.

Ugyanez a helyzet az IT-tel is.

A mini-sorozatként létező borzadály, ami 3 órás időintervallumban terpeszkedik, mindig is gyerekkorom egyik, hát úgymond meghatározó „horrorfilmje” volt, és emlékszem, hogy a filmeket látva nővérem például hetekig teljesen ki volt akadva, és többé nem is akart bohócok közelébe sem menni.

Na hogy mi miért néztünk olyan fiatalon efféle filmeket a TV-ben, azt nem tudom, de így utólag sem gondolom azt, hogy ebből nagy bajunk származott volna (én legalábbis nem érzem így, bár a bohócoktól herótóm van, ez kétségtelen), mivel így egyrészt egyáltalán tudomásomra juthatott, hogy létezik ilyen alkotás, másrészt pedig akármikor beijeszthettem nővéremet egy plüssbohóccal, ami akkoriban néha egészen jól jött.

Ha esetleg nem ismernénk a történetet (eddig mindösszesen egy, azaz EGY emberrel találkoztam életem során, aki olvasta a könyvet – viszont a filmet SENKI nem látta, de még csak nem is hallott róla. Nagyon furcsa gyerekkorom volt ezek szerint):

Derryben járunk, egy átlagosnak tűnő kisvárosban, ahol egy gyermekgyilkosság után Mike Hanlon felhívja hat barátját, akikkel együtt tett fogadalmat, hogy a 30 (a könyvben 27) évvel korábban tett fogadalmukat betartsák.

Ugyanis korábban épp ugyanígy indult be egy gyilkosságfolyamat, melyet gyerekkorukban ők maguk szakítottak félbe, amikor a városban élő valami belekezdett rémálomszerű tevékenységébe. A film visszaemlékezések közepette mutatja be a hét kiskamasz (hat fiú és egy lány) természetfeletti küzdelmét a számukra is megnevezhetetlen „AZ”-zal, majd szépen eljutunk a felnőttek küzdelméhez is, akik erősen megfogyatkozva veszik fel a harcot a halottnak hitt rémmel.

Mivel gyerekkoromban sosem láttam a film végét, ezért mindazt, amiről lemaradtam, csak évekkel később tudtam pótolni, de aztán végre teljes egészében végignéztem a 3 órás művet.

Persze semmit nem értettem az egészből, ami nem csoda, hiszen eléggé kaotikus, és vígszínházba illő, összecsapott a vége, és lényegében semmit nem tudunk meg arról, hogy ez a szörny hogyan képes bohóc alakban megjelenni, honnan jött ide, miért, mi dolga a gyerekekkel, miért csak ők látják, miért hatnak ellene bizonyos dolgok, míg más dolgok miért nem – vagy hogy miért épp egy hatalmas PÓK képében jelenik mg a film végén.

Semminek nincs értelme.

Éppen ezért tört fel bennem az olthatatlan tudásszomj, mert képtelen voltam elhinni, hogy egy ilyen vaskos könyvből, King egyik leginkább emlegetett, legemlékezetesebbként aposztrofált művéből ekkora elképesztően röhejes agyrém jöhessen létre. Egyértelművé vált, hogy a könyvet el-kell-olvasni.

Viszont csak évekkel később jutottam el odáig, hogy végre a kezeim közé kerülhetett a mű, de azt kell, mondjam, hogy talán a lehető legideálisabb pillanatban ért el hozzám.

Pár évvel korábban még nem tudtam volna megfelelően értelmezni és befogadni.

Az IT nem gyerekeknek való, és nem csak azért, mert néhol igen durva, és meghökkentő, hanem mert egyszersmind megindító, alapjaiban megrázó, és mély gondolatokat ébresztő, gyakran igen súlyos oldalakkal rendelkezik.

Ez az első olyan könyv, amiből számottevő idézetet gyűjtöttem ki, mert olyan sok elgondolással találkoztam, amelyek számomra mély benyomást gyakoroltak.

A könyvnek nem sok köze volt a filmben látottaknak, bár 1-2 jelenet szinte szóról szóra megegyezett - ami hát valahol elvárható, és megérthető -, viszont egy 1000+ oldalas könyvnél óhatatlan, hogy a filmváltozat nagyon nehezen tudja kiadni azt a tömérdek információt, és értéket, amit a fél téglányi mű magában hordoz.

A film viszont emiatt totális káosz, egy érthetetlen maszlag, és csak Tim Curry idegesítő bohóckodása (ha-ha) miatt ismerik néhányan. Nem sok értelme van, de ha más nincs is, talán arra jó, hogy felkeltse az érdeklődésünket a könyv iránt – ami viszont abszolút feledhetetlen, életre szóló élményt nyújthat.

Történetünk nem lineárisan halad, hanem ide-oda ugrálunk benne, de ez egyáltalán nem követhetetlenül zajlik.

Például elkezdődik a fejezet, amelyben az egyik főszereplő utazik a repülőn Derry felé, és közben apránként visszaemlékezik gyermekkorára, amely valahogy, egészen a hívás napjáig, valahogy teljes mértékben kitörlődött az emlékezetéből. A Teknősről sincsenek emlékek.

A hét kiskamasz, Ben, Bill, Eddie, Richie, Stan, Beverly és Mike hajmeresztő eseményekbe keverednek, és nagyon hamar kénytelenek lesznek elfogadni a tényt, hogy Derryvel valami nagyon nem stimmel.

 Túlzott spoilerezésbe nem kezdek bele, de előre leszögezném, hogy ez a könyv brutális. Olyan durva vérengzések vannak benne néhol, hogy pár percre meg kell állni az olvasással, mert egyszerűen felkavaró belegondolni az olvasottakba.

 Azonban olyannyira magával húz a történet, hogy tényleg nagyon-nagyon-nagyon nehéz letenni a könyvet. Sok ilyennel találkoztam már, de ebben az esetben éreztem ezt a leginkább jellemzőnek. Mintha néhány oldal elolvasása után elnyelne egy vérörvény, és sodródsz az árral, de közben belül vigyorogsz, mert érzed, hogy valami olyan élményben van részed, ami egyedülálló, és szívhez szóló.

 Fontos elemét képzi a könyvnek, hogy a vége felé teljesen olyan, mintha valami álomszerű cselekménybe pottyantunk volna bele.

 King zseniális írói bravúrokkal operál – nagyon tetszett, amikor az egyik fejezetrészt a mondat közepén félbehagyta, majd a folytatás az az előző mondat első felével zajlik tovább, miközben értelmes, és követhető cselekményt vázol. És mindez teljesen különböző idősíkon.

 Elképesztő volt ezt olvasni, néhol őszintén felnevettem, annyira fenomenális volt a megfogalmazás, és szinte beleborzongtam az író szédületes tehetségének a megnyilvánulásába. A Carrie csetlő-botló nyelvezete után egy jóleső felütésként ért az IT bámulatos történetvezetése, és sorainak szépirodalmi csengése.

 Vaskos mivoltánál fogva az IT számtalan toposzt érint, és nagyon érezhető, hogy King minden szegmensnek nagy szerepet szánt ebben a műben.

 A gyermeki fantázia ereje egy kulcsmotívuma a regénynek, és hőseink a gonosz elleni küzdelmének fő hajtóereje, melyből erőt, kitartást, és energiát nyernek. A városban somfordáló, alakváltó, megnevezhetetlen lényről kiderül egy s más, de többek között az segít a gyerekeknek túlélni a szörnyűségeket, hogy mindig kiállnak egymás mellett, és hisznek a képzelőerejük legyőzhetetlenségében.

Éppen ez az, amit felnőttként fel kell idézzenek magukban, és többen félnek is, hogy már képtelenek lesznek rá.

És éppen ez az, ami a felnőttek világára oly jellemző, deprimáló hangulatot idézi elő – sokan elfelejtették, hogy voltak valaha ártatlan gyermekek, akiknek a fantáziája nem ismert határokat. Akik hittek abban, hogy gyermekként bármire képesek lehetnek, legyőzhetnek bárkit és bármit, ha összefognak, összedugják a fejüket, és kigondolnak valami olyat, ami csak felnőtt fejjel tűnik abszurdnak, holott teljesen logikusnak kellene tűnjön. Hogy az önfeledt gyermekkornak nem csupán egy szép emléknek, puszta ábrándnak, hanem egy nagyon is jelen lévő valóságnak kellene lennie.

Igaz, hogy ami életünk hajnalán elégségesnek bizonyult, az nem lesz elég délben, de miért ne meríthetnénk erőt gyermekkorunk szépségéből, életteliségéből, tisztaságából, hiszen az emlékek ott vannak a fejünkben, nem kerül semmibe őket felidézni!

Ebben is rejlik a könyv varázsa: azzal, hogy nem folytonosan követik egymást az események, hanem visszaemlékezésszerűen, ide-oda ugrálva az idősíkok között, megalkotván a maga örökkévaló mivoltát.

Hisz gondoljunk csak bele: maga az élet lineáris, halandó.

Megszületünk, élünk, s meghalunk, ez ellen nem tehetünk semmit, csak hagyjuk, hogy sodorjon a hullám magával.

De az emlékeink absztraktak, nemlineárisak, s ennél fogva időtállók - az emlékek halhatatlanok.

És ugyanez igaz lehet ránk is – ha vannak, akik megőriznek minket emlékeikben, akkor nem tűnünk el, nem múlunk el.

Örökkévalók leszünk.

És hiába félünk, hogy elkap ’AZ’, amely lehet egy szörny, lehet valami rossz élmény, vagy félelem a felnőtté válástól, vagy bármi egyéb, rettenetesnek tűnő következménye életünknek, mindig eszünkbe juthat, hogy vannak halhatatlan erők is ebben a világban, melyek nem múlnak el egykönnyen, és fenségüket nem halványíthatja el semmilyen baljós gondolat.

Erők, melyek folyton jelen vannak körülöttünk, egymásban és bennünk is, és nekünk csupán annyi a dolgunk, hogy gyermeki szemmel nézzünk körül a világban.

Stephen King – IT      9/10

Néhol a fejezetek között felcseréltem volna a sorrendet, mert olykorl nem volt egészen konzisztens a szerkezet.