Gondolák

            Beszélgetésünk közben kiderültek egyéb dolgok, mint például az, hogy egy időben kitagadták otthonról, vagy hogy szeretett volna egyetemre menni, de a szülei (talán az apja?) nem támogatták ebben, illetve, hogy még az ILS-be járt, ahová én, de valószínű elkerültük egymást. Bár ahogyan mesélt az ott eltöltött idejéről, lehet nem is volt baj mindez. Elmondása szerint általában be sem járt, vagy beszólogatott ennek-annak, és hát alapjáraton nem sok értelme volt ottlétének. Meg mertem volna egyébként esküdni, hogy egyszer, talán 2011 áprilisában, amikor még B.B. miatt mentem be az ILS-be, akkor láttam az egyik folyosón, de nem voltam benne biztos. Én mindenesetre zavarban voltam a jelenlétében, és csak akkor tudtam kicsit oldottabb lenni, amikor már lecsúszott 1-2 sör, amit ő rögtön észre is vett amúgy, és meg is említette, hogy vannak bizonyos megmozdulásaim, amikről árad az önbizalomhiány. Hát ebben igaza volt teljes mértékben, de azt elfelejtette, hogy nekem az a találkozás milliószor többet jelentett, mint neki, hiszen én voltam az, akinek a fejében a mai napig is élnek a vele eltöltött gyermekkor emlékképei, míg neki egy baszott nagy feketelyuk volt a lényem.

            Pár ital után egyébként eljöttünk a koliba, és leparkoltunk a tanulóban, ahol egyébként nem nagyon lehetett leülni, mert tele volt padokkal. Később ezeket egyébként Kimivel elpakoltuk. Tovább beszélgettünk, de igazából már meglepetéseket nem tartogatott az este további része, és már nem is nagyon tudom mikről beszéltünk, de mindenesetre azt reggelig folytattuk. Azt megállapította, hogy visszahúzódó és szerény vagyok, valamint megbeszéltük, hogy mindenképp szeretné, ha odaadnám neki a könyvemet, mert el akarja olvasni feltétlenül (ehhhömmm), így azt oda is adtam neki még márciusban, ami aztán 1,5 évig volt nála, egészen 2014 októberéig. Ez a példány egyébként jó ideig egy elátkozott darab volt, mert akinek odaadtam azok közül senki nem volt képes elolvasni azt, vagy ha el is olvasta, nem volt belőle köszönet, de egyáltalán. A mai napig egyébként ez az egyetlen megmaradt kötetem.           

            Hajnalban aztán elkísértem a belvárosba és elköszöntem tőle, de hát a csalódásom ekkor már teljes volt, mondhatni. Elképesztően levert, hogy ilyennek kellett látnom őt - azt az egykor ragyogó szemű, reményekkel teli, mosolygós kislányt, aki most fájdalomként és szenvedésként éli meg az életét, de szó szerint, hát elég volt csak a blogját olvasnom és már lejöttem az életről. Fájt a szívem érte, mert nem értettem mit csinál, miért jó neki így élni. Emlékszem egyszer volt is egy veszekedésünk még valamikor 2013 októberében talán, amikor épp azon baszogatott, hogy szánalmas az életem, mert egész nap csak tanulok, amire csak annyit tudtam válaszolni, hogy sokkal inkább tartom szánalmasnak azt, hogy neki a napjának javarésze cigarettahüvelyek töltögetéséből áll. Vagy hogy együtt van valakivel ugyan, de nekem mesél arról, hogy nem szeret vele lenni, meg hogy drogos volt ő is, meg mit tudom én még milyen függőségei vannak, vagy voltak, vagy lesznek. Egyszer amúgy az egyik találkozónkra el is hozta a srácot - hát az a tipikus cingár kis tróger hülye gyerek, mint amilyen Pozsinak a pasija is volt, csak ennek tetkói is voltak a fültágítók mellett, na meg persze kirothadt fogai az ilyen-olyan kábszerektől. Sajnos beigazolódott az, amit a könyvemben, Általános végén megírtam, és 14 évesen a ballagásomon konkrétan megjósoltam:

            “Ahogyan ott jártuk az osztályokat, és én megpillantottam azt, aki után már hosszú évek óta sóvárogtam, egyszerre elfogott az érzés, hogy talán most látom őt utoljára így. Gyerekként. Ki tudja, mikor találkozunk újra, és hogy addigra mi mindenen leszünk már túl. Párkapcsolatok, szakítások, csalódások, örömteli idők, vagy épp bánatosak. Ha legközelebb találkozunk, addigra a gyermeki ártatlanságot ezen dolgok már a lélek legsötétebb részére fogják száműzni, ahonnan visszahozni azt már nem lehet. Többé már nem fogom látni gyerekként, addigra már valaki más lesz ő is, és én is.”            

            Nos, az élettől azt kapod, amit tolerálsz. Az intő jelek ellenére nem tudtam a lányról csak úgy lemondani, mert el kell ismerjem, hogy voltak olyan beszélgetéseink, amik tényleg érdekesek voltak, vagy épp olyan információkkal gazdagodtam általuk, melyek tágították a világképemet. Emiatt nem feltétlenül tudnám azt mondani, hogy csak azért akartam az életem részeként tudni Kate-et, mert régi ismerősöm, gyermekkori „szerelmem” volt, hanem mert voltak olyan tulajdonságai, melyek igenis érdeklődére adtak okot. Lehetett ez akár egy film iránti szeretete (Fight Club, bár a könyvet nem olvasta, de a filmet istenítette, ahogyan én is), vagy mondjuk zenei albumok (Nine Inch Nails – Ghosts), vagy Stanislaw Łem iránti kölcsönös rajongásunk (Kiberiáda, ugyebár) amik nagyon is tetszettek, és élvezettel fordítottam rájuk időt, ahogyan rá is. Egész egyszerűen örültem annak, hogy életem részének tudhatom őt. De sajnos pont ez is volt a baj – mert emiatt túlságosan beleéltem magamat abba, hogy a lánynak én is vagyok annyira fontos, mint amennyire ő nekem. De hát látni fogod később, hogy erről szó nem volt - a legapróbb mértékben sem.

Michael Kay - A S.U.L.II.