Gondolák

Nem is olyan rég jöttem rá, hogy álmomban nem tudok büfögni.

Sokan halnak meg úgy, hogy semmi hasonló gondolatnak nem adtak helyet a buksijukban, ami szomorú. Gondolhatnánk azt, hogy nyilván semmi effélével nem kell foglalkozni, hiszen már az alapgondolat is abszurd, nevetséges, és egyébként is „hagyjál már ilyen hülyeségekkel basszus!”. Viszont az élet pont attól meseszerű, hogy néha egészen elképesztő baromságokat képesek vagyunk vizualizálni, melyekről néha kiderül: a legnagyobb igazságokat hordozzák magukban.

A büfögés egy ritka gusztustalan dolog, de metabolizmusunk (sőt, puszta létezésünk, tehát az evés) egyik fő velejárója. Tekinthetünk rá úgy, mint a férfi nem primitív, leginkább sajátságos kifejezőeszköze (a fingást most hanyagoljuk), mely némely körökben kiváló humorforrás is egyben. Másrészről természetes folyamat, és néhol még a tisztelet jelének is veszik. A büfögés olyan természetes, mint a levegővétel – ha nem vagyunk rá képesek, akkor bizony meginog a lábunk alatt a talaj, és elkezdjük megkérdőjelezni magunk körül a valóságot. Ugye máris érthető a probléma?

Abban a pillanatban, hogy rájövök, képtelen vagyok a büfögésre, rögtön világossá válik számomra, hogy az, ami engem abban a pillanatban körülvesz, az nem lehet valóságos. Hiszen abban bármikor képes vagyok arra a pofonegyszerű, emberadta képességemre, mint a büffentés. Ilyenkor rögtön fel is ébredek az álomból – az agyam képtelen összhangba hozni azt az információt, miszerint én képtelen vagyok büfögni azzal, hogy jelenleg a valóságot tapasztalom. Automatikus reakciója az agyamnak, hogy felébreszt, elkerülve ezzel azt, hogy lényegében összeomoljak az ellentmondás súlya alatt. Okos szervezetünk van, az emberi testen rengetegféle evolúciós maradvány található, szinte minden állatfajból (ami furán hangozhat, de hát ezek tények), szóval elég valószínű, hogy tudja mit csinál.

Engem viszont ez elgondolkodtatott valamin: mi van akkor, hogy ha én mondjuk képes vagyok repülni, de a jelenlegi „valóságom” ezt nem engedi meg? Ha én jelenleg is épp álmodom, és akkor ébrednék fel, ha rájönnék arra, hogy számomra természetellenes az, hogy nem vagyok képes repülni, és ez arra késztetné az agyamat (az „igazi” elmémet), hogy „felébresszen” ebből az én jelenlegi, valóságnak vélt fantazmagóriámból?

De ennél továbbmegyek: mi van akkor, ha az összes, életünkben ért balsors tulajdonképpen mind-mind beletaszít minket egyfajta „álomvilágba” ahonnan csak úgy tudunk „felébredni”, ha meggyőzzük az elménket, a tudatunkat, hogy márpedig a rosszkedv egy TERMÉSZETELLENES állapot, és nem lehet a valóság része? És ez ugyancsak arra késztetné az elménket, hogy „kirúgjon” a lehetetlen álomból az igenis lehetséges, és ésszerűbb VALÓSÁGBA.

Nem tudom, mi lehet az igazság. Ezen még gondolkoznom kell.

De vajon tényleg nem tudok repülni…?

Végülis, még sosem próbáltam igazán…