Gondolák

          Hát igen: ez a jelenség, amikor a számomra fontos emberek (nők) engem teljesen elfelejtenek egy-egy búcsúzáskor elég régre nyúlik vissza. Az egész ott kezdődött, amikor nagyjából 7 éves lehettem, és családommal elmentünk a templomi hangversenyre, ahol nagyanyám orgonált. Anyám elvitt minket kocsival, majd szólt, hogy akkor este jön értünk. Hát azóta is jön – egy szó nélkül lelépett. Egy másik hasonló eset volt, amikor nagyjából 13 lehettem, és a nővérem hazaköltözött a barátjától - aki egyébként később a gyereke apja is lett. A költözésnek az volt az oka, hogy a veszekedésük tettlegességig fajult, és hát nővérem bekapott 1-2 erősebb sallert, szóval eléggé intenzív volt a helyzet. Nővérem körül ekkor persze sokan sürgölődtek-forgolódtak, és nagyjából mindenki azon a véleményen volt, hogy ott kellene hagynia a srácot a bús büdös picsába, amíg nem késő. Nekem már sokkal régebb óta ezen volt a véleményem: egy időben ugyanis, talán 12 lehettem, amikor valami elbaszott oknál fogva ez a srác nálunk lakott (elbaszott ok – apám egy puhapöcs volt, és megengedte, mert nem ért a nőkhöz, de ismételten mondom, hogy nem volt, aki tanítsa őt se!), és volt egy kiscicánk a házban. Egy alkalommal, amikor épp kaját adtunk neki, akkor a kiscica belekapott a kezébe, ami miatt egy akkorát belerúgott a kis szerencsétlen állatba, hogy az pár nap múlva meg is halt. Én itt már tudtam gyerekfejjel is, hogy ez az ember egy kegyetlen és szívtelen féreg, aki tönkre fogja tenni a nővérem életét. Persze nővéremnek akárhányszor, akármit mondtam nem hitt nekem, ahogyan a verekedéses eset után is csak annyit tudott kibökni, hogy „kussoljál már, te kis szaros, ne avatkozz ebbe bele, mit értesz te ehhez” – és most idéztem.

          Aztán persze jött a nagy delegáció: a srác, a húga meg még az anyjuk is, hogy rábeszéljék nővéremet, hogy ugyan menjen már vissza hozzájuk. Nekem komolyan meggyőződésem volt, hogy a fizikai bántalmazásig fajuló veszekedés már csak felnyitja nővéremnek a szemét, és csak meghozza az eszét, hogy nem kellene foglalkoznia ezzel a büdös bunkó sráccal, de hiába: a nővérem úgy lelépett, hogy még csak el sem köszönt tőlem, a saját testvérétől. Aztán persze gyerekük lett, tovább ment a verekedés, és végül egyedül maradt, hogy felnevelje a gyerekét. Hát, valahogy egy pillanatig sem tudtam sajnálni. Jah, és a mai napig nem kért bocsánatot, amiért úgy bánt velem ez idő tájt, mint valami rühes kóbor kutyával.

          A jelenség aztán még jó néhányszor előfordult életemben, ezekről majd később. Mindenesetre látszik, hogy drága jó anyám és nővérem elég durva PTSD-t adott át nekem, amik megnehezítették életem egy bizonyos szakaszát. Ma már persze tudással a hátam mögött racionálisan tudom mindezt kezelni, és ha lelép valaki szó nélkül, akkor nem tud meghatni a dolog – ez csakis az ő szegénységi bizonyítványa. De ehhez nagyon sok időnek kellett eltelnie, valamint hatalmas változásokat kellett előidézzek magamban is ahhoz, hogy férfiként tudjam ezeket az eseményeket kezelni.

Michael Kay - A S.U.L.II.