Gondolák

Ha az ember régi fényképetek nézeget, akkor előbb-utóbb megszállja valami váratlan, hirtelen jövő gondolat. Hogy ez az idea jó-, avagy rosszindulatú-e, az nem feltétlenül egyértelmű.

Eleinte legalábbis semmiképp sem dönthető el.

Sokszor, sok helyről hallani, hogy a magyar népesség fogyatkozóban van.

Nos, nem vagyok demográfus, soha nem is leszek az, így én saját tapasztalataimra hagyatkozva tájékozódom ez ügyben, és azt kell mondjam a rémhír kapcsán: egy nagy lófa**t!

Akármikor, amikor lehetőségem adódik arra, hogy kicsit emberek közé menjek a városba (mely ritka alkalmakkor is lelkiismeret-furdalásom van, ugyanis 100%, hogy azt az időt tanulással kellene töltenem…), mindenhol vagy babakocsit toló szülőt/ket, vagy csecsemőket, vagy rohangászó kisgyerekeket látok. Akármikor a városban járok.

Nekem ezen tapasztalataim alapján egyáltalán nem tűnik olyan komornak a jövő generációjának potenciális megléte.

De lehet, hogy folyton illuminált állapotban megyek a városba, persze ez sem kizárt, ettől függetlenül nem hiszem, hogy az ember részegen mindenhol kisgyerekeket vizualizálna maga köré – nem túl racionális felvetés, na.

Persze a gyerkőcökkel nincs gond (amíg nem Nekem kell velük foglalkozzak – erről majd később), hiszen a jövő zálogát képviselik, és a gyermekzsivaj az egyik legfelemelőbb zajok egyike.

Hát, ugye, már akinek.

De egyelőre nem ez a lényeg, és nem is a gyerekek puszta léte az, ami engem zavarni szokott egy-egy olyan embernél, akinek már van gyereke, illetve nemrég szült, satöbbi.

Ami engem baromira zavar, az annak a gondolatkörnek a materializálódása, miszerint „a gyerekvállalás a világ legnagyobb teljesítménye egy ember életében”.

Emiatt van az, hogy akinek gyereke születik, annnál mindenhol felbukkan a gyerek feje. Mindenhol. Rákeresel az illetőre, és kidob egy gyerekfejet. Egy csecsemőfejet, amiről el sem lehet dönteni, hogy most fiú-e, vagy lány (igen ritka esetben lehet, de min változtat az?).

Engem baromira idegesít, hogy az emberek úgy gondolják, gyereket csinálni óriási teljesítményt igényel. Fogjátok már fel emberek, hogy az egyáltalán nem nehéz dolog! Össze sem hasonlítható egy Nobel-díj megszerzésével, például, vagy egy zenemű megírásával, vagy egy könyv megírásával. Csak hogy pár triviális példát említsek.

Kicsit realizálódhatna bennünk az, hogy összehozni egy gyereket nem annyira nehéz - arra szinte bárki képes. Még az is, akinek nincs keze-lába.

Könyörgöm, még Stephen Hawking is összehozott, nem is egyet, úgy, hogy nyaktól lefelé béna!

Egyesek úgy élik meg az életükben bekövetkező gyermekáldást, mintha az lenne életük legnagyobb, legvégsőbb teljesítménye. Hányszor hallani: „ők a gyermekeim, mit érnék ÉN nélkülük. Mihez kezdenék ÉN nélkülük. Mi értelme lenne az ÉLETEMNEK nélkülük?”

Ezt még Dr. Csernus Imre A NŐ című könyvében olvastam, és igazából csak nemrég realizálódott bennem a gondolat, miszerint az ilyen nők azért szülnek gyermeket, hogy ezzel kvázi „letudják” a társadalom iránti kötelezettségüket, hiszen mi értékesebb lehet annál, mint hogy létrehoztak egy emberi lényt, aki gyarapítja honfitársai lélekszámát? Hát akkor ők már értékes állampolgárok, nem? Hát ki merészelne nekik beszólni, hogy semmi hasznosat nem hoztak létre? Hogy semmi jelentősége nincs létezésüknek, semmi nyomot nem hagynak a világban?

Na igen, persze mondhatnánk, hogy mit pofázok én itt, elvégre nem vagyok nő, sosem szültem (és hát sejthetően nem is fogok), mégis mit képzelek én, hogy ócsárlom itt a gyermeküket büszkén, ő, felvállaló nőket?

De mint már oly sok esetben jöttem ezzel, és hasonlóval elő - szerintem egy gyermekáldás két emberre tartozik – és az ők szűkebb társaságára. Mint ahogyan a párkapcsolatok, UGYEBÁR. Bár nem csináltam még gyereket (persze a metódusokról, ehm, olvastam könyveket…), mégis tisztában vagyok vele, hogy baromira nem nehéz összehozni. De tényleg, akár 10-15 perc alatt megvan.

De legyen egy óra (csak hogy legyen ebben valami személyes jelleg).

Viszont én azon emberek közé tartozom, akik speciel írtak már könyvet, és tudhatja, hogy az baromira nem ennyi időbe telt. És nem is két órába. Szerintem (szerintem), sokkal nagyobb erőfeszítésbe tellett részemről, mint egy gyermek létrehozása telhetne.

Ennek ellenére nem tolom mindenki arcába, hogy „nézd, ez itten a könyvem, éééén íííírtaaaaam, qrvasok időmbe telt, vért pisáltam a végére, reggeltől estig melóztam vele szünet nélkül, úgyhogy figyuzzzzad, ENYÉM ENYÉM ENYÉÉÉÉÉÉM”.

Mielőtt még a torkomnak ugrana bárki: nagyjából öt éve vannak gyerekneveim. Összesen nyolc, melyet – perverz módon – két gyerkőcre szánok, egy lányra, és egy fiúra. Hogy miért négy nevet? Egyrészt különlegesnek tartom, ha valakinek több neve van, másrészt én hiszek a „nomen est omen” gondolatkörében, és a célom az, hogy lehetőséget adjak számukra, hogy megtalálják a nekik leginkább tetsző életet.

Persze még fényévekre vagyok attól, hogy akár csak töredékét megadhassam egy potenciális porontynak, lágyékom látens gyümölcsének mindabból, amit úgy gondolom, joggal megérdemelne bármely újszülött gyermek, főleg, hogy jelenleg magamat taknyos kölökként (amit egyébként gyermeknevelés szempontjából kifejezetten előnynek tartok, és amúgy szerintem én örökké gyermeki szemmel fogom nézni a világot – ez nem tudom mennyire előny, de kreatív embereknél be szokott válni hasonló idea), mintsem felelősségteljes, racionális döntéseket meghozni képes felnőttként látom, ámbár határozott előrelépést, kifejezetten erős progressziót vélek felfedezni önnön jellemfejlődésem életem végéig tartó ciklusának jelenlegi szakaszában.

Elmondhatom, hogy én alapjáraton ki nem állhatom a felelőtlen embereket.

Ebbe beletartoznak a zabigyereket vállaló párocskák, de azok is, akik 1,5 év ismeretség után házasodnak össze. 1,5 évnyi ismeretség után, akivel aztán élete végéig lesz együtt? Ezt hogy gondolhatják komolyan? Egy pulóvert megunok 1,5 év alatt, aztán meg csak vakarom a fejem, hogy mégis, hogy vehettem fel azt a pulóvert?

Ezzel egy majdnem ekvivalens, amikor valaki néhány hónap ismeretség után összeköltözik a másikkal, amikor halvány fingja nincs arról, hogy mit is akar az élettől.

De ez egy másik történet.

Egy sötét, idegörlő, aljadék, undormány, ingerhányadék történet…

A gyerekvállalást nagy felelősséggel kellene viseltetni. Ebbe véleményem szerint nem fér bele az, hogy a gyerekünket használjuk fel kifogásra, amiért nem vagyunk képesek semmi értékeset létrehozni a világ szellemi értékét gyarapítandó. Úgy gondolom, hogy a gyermekáldásnak egy olyan különleges eseménynek kellene lennie valakik életében, mely két felnőtt felelősségteljes döntésének eredménye, és nem csak holmi indok arra vonatkozólag, hogy ne kelljen egyéb, amúgy szellemileg megerőltető tevékenységgel foglalatoskodni.

Először érzem azt, hogy eljutottam arra a pontra, amikor már nem ellenzem csuklóból és általánosan a gyermekvállalás gondolatát.

Ezt pusztán csak arra alapozom, hogy vagyok annyira racionális, hogy átlássam: mennyire nem hasonlítok a fentebb említett emberekre.

De persze ez ettől még nem jelent ’semmit’…

Michael Kay