Gondolák

            Beszélgetésünk közben kiderültek egyéb dolgok, mint például az, hogy egy időben kitagadták otthonról, vagy hogy szeretett volna egyetemre menni, de a szülei (talán az apja?) nem támogatták ebben, illetve, hogy még az ILS-be járt, ahová én, de valószínű elkerültük egymást. Bár ahogyan mesélt az ott eltöltött idejéről, lehet nem is volt baj mindez. Elmondása szerint általában be sem járt, vagy beszólogatott ennek-annak, és hát alapjáraton nem sok értelme volt ottlétének. Meg mertem volna egyébként esküdni, hogy egyszer, talán 2011 áprilisában, amikor még B.B. miatt mentem be az ILS-be, akkor láttam az egyik folyosón, de nem voltam benne biztos. Én mindenesetre zavarban voltam a jelenlétében, és csak akkor tudtam kicsit oldottabb lenni, amikor már lecsúszott 1-2 sör, amit ő rögtön észre is vett amúgy, és meg is említette, hogy vannak bizonyos megmozdulásaim, amikről árad az önbizalomhiány. Hát ebben igaza volt teljes mértékben, de azt elfelejtette, hogy nekem az a találkozás milliószor többet jelentett, mint neki, hiszen én voltam az, akinek a fejében a mai napig is élnek a vele eltöltött gyermekkor emlékképei, míg neki egy baszott nagy feketelyuk volt a lényem.

            Pár ital után egyébként eljöttünk a koliba, és leparkoltunk a tanulóban, ahol egyébként nem nagyon lehetett leülni, mert tele volt padokkal. Később ezeket egyébként Kimivel elpakoltuk. Tovább beszélgettünk, de igazából már meglepetéseket nem tartogatott az este további része, és már nem is nagyon tudom mikről beszéltünk, de mindenesetre azt reggelig folytattuk. Azt megállapította, hogy visszahúzódó és szerény vagyok, valamint megbeszéltük, hogy mindenképp szeretné, ha odaadnám neki a könyvemet, mert el akarja olvasni feltétlenül (ehhhömmm), így azt oda is adtam neki még márciusban, ami aztán 1,5 évig volt nála, egészen 2014 októberéig. Ez a példány egyébként jó ideig egy elátkozott darab volt, mert akinek odaadtam azok közül senki nem volt képes elolvasni azt, vagy ha el is olvasta, nem volt belőle köszönet, de egyáltalán. A mai napig egyébként ez az egyetlen megmaradt kötetem.           

            Hajnalban aztán elkísértem a belvárosba és elköszöntem tőle, de hát a csalódásom ekkor már teljes volt, mondhatni. Elképesztően levert, hogy ilyennek kellett látnom őt - azt az egykor ragyogó szemű, reményekkel teli, mosolygós kislányt, aki most fájdalomként és szenvedésként éli meg az életét, de szó szerint, hát elég volt csak a blogját olvasnom és már lejöttem az életről. Fájt a szívem érte, mert nem értettem mit csinál, miért jó neki így élni. Emlékszem egyszer volt is egy veszekedésünk még valamikor 2013 októberében talán, amikor épp azon baszogatott, hogy szánalmas az életem, mert egész nap csak tanulok, amire csak annyit tudtam válaszolni, hogy sokkal inkább tartom szánalmasnak azt, hogy neki a napjának javarésze cigarettahüvelyek töltögetéséből áll. Vagy hogy együtt van valakivel ugyan, de nekem mesél arról, hogy nem szeret vele lenni, meg hogy drogos volt ő is, meg mit tudom én még milyen függőségei vannak, vagy voltak, vagy lesznek. Egyszer amúgy az egyik találkozónkra el is hozta a srácot - hát az a tipikus cingár kis tróger hülye gyerek, mint amilyen Pozsinak a pasija is volt, csak ennek tetkói is voltak a fültágítók mellett, na meg persze kirothadt fogai az ilyen-olyan kábszerektől. Sajnos beigazolódott az, amit a könyvemben, Általános végén megírtam, és 14 évesen a ballagásomon konkrétan megjósoltam:

            “Ahogyan ott jártuk az osztályokat, és én megpillantottam azt, aki után már hosszú évek óta sóvárogtam, egyszerre elfogott az érzés, hogy talán most látom őt utoljára így. Gyerekként. Ki tudja, mikor találkozunk újra, és hogy addigra mi mindenen leszünk már túl. Párkapcsolatok, szakítások, csalódások, örömteli idők, vagy épp bánatosak. Ha legközelebb találkozunk, addigra a gyermeki ártatlanságot ezen dolgok már a lélek legsötétebb részére fogják száműzni, ahonnan visszahozni azt már nem lehet. Többé már nem fogom látni gyerekként, addigra már valaki más lesz ő is, és én is.”            

            Nos, az élettől azt kapod, amit tolerálsz. Az intő jelek ellenére nem tudtam a lányról csak úgy lemondani, mert el kell ismerjem, hogy voltak olyan beszélgetéseink, amik tényleg érdekesek voltak, vagy épp olyan információkkal gazdagodtam általuk, melyek tágították a világképemet. Emiatt nem feltétlenül tudnám azt mondani, hogy csak azért akartam az életem részeként tudni Kate-et, mert régi ismerősöm, gyermekkori „szerelmem” volt, hanem mert voltak olyan tulajdonságai, melyek igenis érdeklődére adtak okot. Lehetett ez akár egy film iránti szeretete (Fight Club, bár a könyvet nem olvasta, de a filmet istenítette, ahogyan én is), vagy mondjuk zenei albumok (Nine Inch Nails – Ghosts), vagy Stanislaw Łem iránti kölcsönös rajongásunk (Kiberiáda, ugyebár) amik nagyon is tetszettek, és élvezettel fordítottam rájuk időt, ahogyan rá is. Egész egyszerűen örültem annak, hogy életem részének tudhatom őt. De sajnos pont ez is volt a baj – mert emiatt túlságosan beleéltem magamat abba, hogy a lánynak én is vagyok annyira fontos, mint amennyire ő nekem. De hát látni fogod később, hogy erről szó nem volt - a legapróbb mértékben sem.

Michael Kay - A S.U.L.II.

     Egy trágya tárgy kitárgyalása maradt még tárgyalásunk tárgyaként hátra – amely az Analízis 3 volt. Ugyebár ezek a matekos tárgyak már mind tanári szakirányosok voltak, mint a Geometria 2, az Algebra 3, és az Analízis 3, de talán ennél a tárgynál éreztem egyedül azt, hogy tényleg van valami halovány köze a gimnáziumi tananyaghoz. Az persze más kérdés volt, hogy a kurzust végig ülnöm, mint már említettem, merő rémálom volt a tanár személye és megjelenése miatt, hiszen egy az egyben Pozsi előző pasijára emlékeztetett a fickó, és hát mindezt átélni hétről-hétre nem volt épp egy szivárványban fürdőző szláv karnevál. Természetesen a zh-k aztán nem is sikerültek, így mehettem UV-ra, amit az előadást tartó tanárnál kellett írni, és ami előtt persze volt konzultáció, melynek a végén kerek perec megkérdeztem a gyakvezetőtől, hogy egy bizonyos anyagrész benne lesz-e az UV-ban, mert hogy az leginkább a vizsga anyagát képezte, és gyakon épp csak megemlítettük. Ekkor ő fogadkozott, hogy „nem, a polár koordináták nem lesz az UV-n”.

     Jó, én ezt elfogadtam így, hiszen mégis csak ő volt a tanár, csak tudja már, hogy mi az UV anyaga. Hát természetesen nem tudta, úgyhogy az UV-mat szépen el is buktam, mert igencsak épültek feladatok a polár koordinátákra. Amikor bementem a dolgozatomat megtekinteni, akkor először is a tanár, aki az előadást tartotta, látványosan meg volt lepődve azon, hogy én ki vagyok, HOLOTT minden egyes előadáson bent voltam, ráadásul az első sorban ülve, és még többször mondtam is valami érdemlegeset óra közben. Hát igen, legszívesebben koponyán térdeltem volna őt is, de nem tudtam ezzel hirtelen mit kezdeni, mert ugyebár itt derült ki, hogy mit kellett volna használjak az UV feladatainál, aminél ugyebár nekem konkrétan megmondták, hogy NEM LESZ anyaga a dolgozatnak. Az előadást tartó seggarc ekkor arrogánsan közölte velem, hogy de hát miért nem írtam neki e-mailt, amiben megkérdezhettem volna, hogy mi az anyag, vagy miért nem mentem konzultálni. Ebben teljesen igaza volt, de a franc se gondolta volna előtte, hogy a gyakorlat anyagát maga a gyakorlatot tartó tanár sem tudja. Ez volt az a jelentőségteljes pillanat, amikor végérvényesen rájöttem arra, hogy gyakorlatot csak és kizárólag annál a tanárnál szabad felvenni, aki az előadást tartja, mert ugyanis ő az egyetlen, aki teljesen tisztában van azzal, hogy mi a tárgynak az anyaga, és hogy milyen feladatok jöhetnek elő. De az a baj, hogy mindezt még ekkor sem teljesen fogtam fel, bár az is igaz, hogy innentől extrém mód odafigyeltem, hogy mindenképp annál vegyem fel a gyakot, akinél az előadást is, amennyiben ez persze lehetséges.

     A tárgyat buktam, elveszett a belefektetett munkám, energiám, és megint semmire nem mentem egy félévnyi gyomorgörccsel és stresszeléssel. De hát hiába is mondtam volna el ezeket neki, ő mégis mit tehetett volna? Megvolt a maga baja Londonban - bár erősen kétlem, hogy ilyen jellegű, és pláne, hogy közvetlen eredményezője én lettem volna, hiszen soha nem okoztam neki féltékenységet, nem dörgöltem az orra alá, hogy kivel voltam valaha, pláne nem olyan hányinger módon, mint ahogyan ő tette azt velem anno.

     Most azt gondolhatod, talán sokadjára is, hogy ezeket a dolgokat én azért írom le, mert bennem valamiféle régi sérelmek felgyülemlésének egyfajta kitörése zajlik épp, és ez az egész könyv csak arról szól, hogy ezeket felhánytorgassam, és haragként éljem meg a régi emlékeket. De egyáltalán nem erről szól ez a történet – sokkal inkább arról, hogy újra éljem a fájdalmakat, a csalódást és a sértettségeket azért, hogy tanulj a hibáimból, és hogy tudd, mire kell majd odafigyelned. Na és persze mire nem. Érted bármire hajlandó vagyok – újra élem akár százszor, ezerszer is a fájó emlékeket, ha ezzel el tudom azt érni, hogy a te életed könnyebb, gördülékenyebb, egyszerűbb és élvezhetőbb legyen. Ez bőven nem jelenti azt, hogy bennem bármiféle harag lenne – idővel megtanulod majd te is, hogy minden valamilyen okkal történik az életedben, de eljön majd az idő, amikor nem fogsz csak úgy sodródni az eseményekkel, hanem te magad leszel azok irányítója és egyedüli kapitánya. Az való igaz, hogy számtalan kellemetlen esemény történt velem ezen évek alatt, de ugyanúgy történtek rendkívül szépek is, amelyek mellett semmiféleképp nem mehetek el említés nélkül. És ahogyan tapasztalhattad, ezekből is akadt már eddig is bőven, de még számtalan van, amiről fogok beszélni, mert mindenképp megérdemlik azt, hogy meg legyenek örökítve - valamilyen formában.

Michael Kay - A S.U.L.II.

          Hát igen: ez a jelenség, amikor a számomra fontos emberek (nők) engem teljesen elfelejtenek egy-egy búcsúzáskor elég régre nyúlik vissza. Az egész ott kezdődött, amikor nagyjából 7 éves lehettem, és családommal elmentünk a templomi hangversenyre, ahol nagyanyám orgonált. Anyám elvitt minket kocsival, majd szólt, hogy akkor este jön értünk. Hát azóta is jön – egy szó nélkül lelépett. Egy másik hasonló eset volt, amikor nagyjából 13 lehettem, és a nővérem hazaköltözött a barátjától - aki egyébként később a gyereke apja is lett. A költözésnek az volt az oka, hogy a veszekedésük tettlegességig fajult, és hát nővérem bekapott 1-2 erősebb sallert, szóval eléggé intenzív volt a helyzet. Nővérem körül ekkor persze sokan sürgölődtek-forgolódtak, és nagyjából mindenki azon a véleményen volt, hogy ott kellene hagynia a srácot a bús büdös picsába, amíg nem késő. Nekem már sokkal régebb óta ezen volt a véleményem: egy időben ugyanis, talán 12 lehettem, amikor valami elbaszott oknál fogva ez a srác nálunk lakott (elbaszott ok – apám egy puhapöcs volt, és megengedte, mert nem ért a nőkhöz, de ismételten mondom, hogy nem volt, aki tanítsa őt se!), és volt egy kiscicánk a házban. Egy alkalommal, amikor épp kaját adtunk neki, akkor a kiscica belekapott a kezébe, ami miatt egy akkorát belerúgott a kis szerencsétlen állatba, hogy az pár nap múlva meg is halt. Én itt már tudtam gyerekfejjel is, hogy ez az ember egy kegyetlen és szívtelen féreg, aki tönkre fogja tenni a nővérem életét. Persze nővéremnek akárhányszor, akármit mondtam nem hitt nekem, ahogyan a verekedéses eset után is csak annyit tudott kibökni, hogy „kussoljál már, te kis szaros, ne avatkozz ebbe bele, mit értesz te ehhez” – és most idéztem.

          Aztán persze jött a nagy delegáció: a srác, a húga meg még az anyjuk is, hogy rábeszéljék nővéremet, hogy ugyan menjen már vissza hozzájuk. Nekem komolyan meggyőződésem volt, hogy a fizikai bántalmazásig fajuló veszekedés már csak felnyitja nővéremnek a szemét, és csak meghozza az eszét, hogy nem kellene foglalkoznia ezzel a büdös bunkó sráccal, de hiába: a nővérem úgy lelépett, hogy még csak el sem köszönt tőlem, a saját testvérétől. Aztán persze gyerekük lett, tovább ment a verekedés, és végül egyedül maradt, hogy felnevelje a gyerekét. Hát, valahogy egy pillanatig sem tudtam sajnálni. Jah, és a mai napig nem kért bocsánatot, amiért úgy bánt velem ez idő tájt, mint valami rühes kóbor kutyával.

          A jelenség aztán még jó néhányszor előfordult életemben, ezekről majd később. Mindenesetre látszik, hogy drága jó anyám és nővérem elég durva PTSD-t adott át nekem, amik megnehezítették életem egy bizonyos szakaszát. Ma már persze tudással a hátam mögött racionálisan tudom mindezt kezelni, és ha lelép valaki szó nélkül, akkor nem tud meghatni a dolog – ez csakis az ő szegénységi bizonyítványa. De ehhez nagyon sok időnek kellett eltelnie, valamint hatalmas változásokat kellett előidézzek magamban is ahhoz, hogy férfiként tudjam ezeket az eseményeket kezelni.

Michael Kay - A S.U.L.II.

            Még karácsony előtt persze túl kellett jussak a zh-k utáni javítókon, illetve sajnos ezek javarészt gyak UV-k voltak, amikből volt egy pár, konkrétan az elemi matek, algebra, számelmélet és a kalkulus. A gyakorlati utóvizsga írására akkor került sor, ha a két zh közül akár az egyik is elégtelen volt. Vagy ha persze mindkettő, akkor javítani nem lehetett mindkettőből. Ezek tárgyanként változtak, volt olyan, ahol lehetett egyszerre mindkettőből is, de az első félévben erről szó sem lehetett. Mindenesetre nekem sikerült jó nagyokat szívjak ezekkel az UV-kkal, mert előfordult olyan, hogy egy napra három esett, gyors egymásutánban. Ami érdekes volt például a számelmélettel kapcsolatosan, hogy ott a tárgy teljesíthetőségének feltétele volt, hogy voltak beadandó feladatok, és azok voltak értékelve a „tanár” által egy OK-val. Összesen 9-et lehetett szerezni, ha 4 OK-d volt, plusz a két zh, akkor meglett a tárgy. Pontosan emlékszem az utolsó gyakra, amikor mindenki ott szenvedett, hogy meglegyen neki a 4. OK-ja, izzadtak össze-vissza, míg az egész csoportból én voltam az egyetlen, akinek mind a 9 megvolt. Tippelj, vajon ki volt az egyetlen, aki gyak UV-ra ment, na? Kicsit se baszta fel az agyamat az egekbe, á, DEHOGYIS!

            Az elemi matek UV az egy kész parádé volt. Nem is tudom már, hogy melyik eldugott pincében tartották, és épp melyik másik UV-ról estem be rá zihálva, mint egy drogos vaddisznó, de az biztos, hogy arra a vizsgára aztán készülni nem lehetett, mert egyszerűen nem volt egy konkrét elképzelés, hogy mégis mi az elvárás, mik a kategóriák, vagy mi a bánatos faszról akarna egyáltalán szólni a tárgy. Ott az lehetett a vizsgán, ami lenni akart: az a ZH önmagát gyártotta le, konkrétan. Persze, hogy esélytelen volt az egész, de volt ott egy kis hörcsögképű gyerek, aki a zh teljes időtartama alatt szó szerint nyögdécselt, szipogott, sírt és azt nyavajogta megállás nélkül, hogy: „Nyem akarok megbuknyi”. Hát valami hihetetlen volt az a gyerek. Persze hiába nyugtatgatta ott a tanár, vagy épp az a srác, aki szerint nem is létezik a matematika, ugyebár (én komolyan nem értem, hogy neki mi volt az elképzelése arról a szakról amúgy), hogy van rosszabb annál, mint hogy megbuksz egy vizsgán, a kisfiú szorgosan fújta a zsebkendőket és törölte könnyeit a pulóverébe. Komédia volt az egész, pláne, hogy kb, 15 emberre képesek voltak két felügyelő tanárt is berakni, míg jóval nagyobb létszámú csoportra épp csak egy jutott. Őrület, teljes fejetlenség. Ami a vicces volt a dologban, hogy amikor elvittem aláíratni az Indexemet, akkor aki a kalkulus előadásomat tartotta meg is jegyezte, hogy ő még ilyet nem is látott, hogy valakinek ennyi gyak UV-ja legyen, és azok sikerüljenek is. De ezután azért kedvesen a figyelmembe is ajánlotta, hogy válasszak más szakot, ha ennyire nem megy a dolog. Aminek épp az előbb mondott ellent, mivel az UVk mégiscsak sikerültek. Legszívesebben lefejeltem volna ott helyben, ez kétségtelen.

Michael Kay - A S.U.L.II.

Ekkortájt történt, hogy a májusban lejáró személyimet kellett megcsináltassam. Ez a feladat, bár elsőre annak tűnik, ám közel sem volt olyan egyszerű folyamat, hiszen lássuk be itt rólam van szó, ugyebár. Először is körbe kérdezgettem, hogy a többiek tudják-e, hogy amúgy ez jár-e valamiféle kiadással, vagy eleve hogy működik az egész procedúra. Hudáknak persze jöttek megint a hülyeségei, hogy mi mennyibe kerül, vagy épp nem kerül, lényeg, hogy természetesen nem neki lett igaza végül. Mindenesetre úgy voltam vele, hogy Békéscsabára megyek el az okmányirodába - amikor még ezeket így hívták, persze -, mert emlékeim szerint a hétfői napon nem voltak olyan nehéz tárgyaim, a bejárást meg itt már igazán senki nem is vette figyelembe – magadnak jártál be az órákra, nem voltál már gyerek. Május 5.-én hétfőn Békéscsabára aztán emlékeim szerint Miszi és Hudák is elkísért, csak azért, hogy aztán ott kiderüljön, hogy hétfőn nincs is ügyfélfogadás.

Jó, hát úgy voltam vele, hogy akkor én elmegyek a városba, ahová ugye majdnem gimibe jártam, és ahol egyébként Túri is lakott, Mezőkovácsházára, ami egyáltalán nem esett útba amúgy. Hogy pont miért éppen oda, azt már magam sem tudom. Talán valami berögzült emlékem volt a helyről meg az okmányirodájáról – na meg a strandjáról, a rohadt életbe? Mindenesetre emlékszem azon a napon volt az, hogy a kb. egy hónappal korábban vásárolt nike sportcipőm járás közben elkezdett nyikorogni. Miért emlékszem erre ennyire pontosan? Mert valahogy azt vettem észre, hogy a nike sportcipőknek ez egyfajta jellemzője, hogy egy idő után egyszer csak elképesztő módon el kezdenek nyikorogni valamiért. Mindegy, hogy miből vannak. Volt még a későbbiek folyamán egy hasonló cipőm és annál is ugyanez a jelenség jött elő.

A városban persze sikerült megint eltévednem, szerencsémre egy idős úr útbaigazított és megtaláltam az okmányirodát csak hogy a megérkezésemnél kiderüljön: Mezőkovácsházán épp kedden nincs ügyfélfogadás. Kapartam az arcomat ezerrel, mert eléggé elfáradtam a kóválygásba, ráadásul a fél napom ráment erre, úgyhogy igen hamar hazafele terveztem menni, szóval be is álltam szépen a buszmegállóba. De akárhogy néztem, hát csak nem akart jönni a busz, nem is értettem, hogy miért nincs kiírva a lakhelyem, miért fordítva van az egész, satöbbi. Vizslattam körbe-körbe, hogy honnan megy jármű, de egész egyszerűen nem találtam másik buszmegállót sehol. Jó, hát úgy voltam vele, ha majd jön egy busz, akkor megkérdem, hogy mi van. Igen ám, de az a buszmenetrend nem volt túl sűrűn telerakva járatokkal, szóval vagy egy órát álltam ott, mire érkezett egy busz. Felszálltam rá, mondtam hova kérem, mire közölte velem a sofőr, hogy az a másik irányban van. Nézek rá, mint egy vadbarom - nem értettem, hogy lehetséges ez. Kérdeztem is tőle, hogy hol van akkor a megálló, mire közölte velem a fickó, hogy „de hát ott van az út másik oldalán!”. „He, mondom, mi van?” Szépen lehátráltam a lépcsőkön, kinéztem a busz mögé, és basszus - tényleg ott volt a megálló! De hogy lehettem annyira sutyerák, hogy nem vettem ezt észre az előtte lévő majd egy órában? Lesütöttem a fejem, megköszöntem a „tippet”, aztán szépen megvártam míg elmegy a busz, és átbattyogtam a másik oldalra, csak hogy ott rájöjjek: még legalább plusz egy óra, mire a buszom megérkezik.

Mivel ekkor még mindig nem volt kész a személyim, annak meg a lejárta egyre közelebb volt, ezért hát az én okos fejemmel legutolsóként végre csak eszembe jutott, hogy a létező leglogikusabb megoldás az lenne, hogyha nem járom körbe egész Békés megyét, hanem elmegyek két utcával arrébb az okmányirodába abban a városban, ahol épp jelenleg is vagyok, Gyulán. Amikor végre leesett nekem mindez, akkor végre elkecmeregtem a város központjába, ahol hamar meg is találtam a helyet, csak hogy kiderüljön számomra, hogy szerdán épp Gyulán nincs okmányiroda. Persze az egész hajcihő az én hibám volt, mert egész egyszerűen nem néztem utána a dolgoknak, és csak mentem neki fejjel a hülyeségnek. Jó, persze, ez nem akkora nagy probléma ebben az esetben, hisz nem komoly dolgokról van szó, de ismét egy ékes példa volt meggondolatlanságom és tájékozatlanságom mibenlétére. Erre millió meg egy példát fogsz még látni, sajnos. Mármint nekem, neked csak hasznod származik belőle. Csütörtökön aztán végezetül elmentem újra Békéscsabára, és persze később meglett a személyim is ennek az ördögi körnek mintegy feloldásaként.

Michael Kay - A S.U.L.II.

            Néhány nappal a sokk után észrevettem, hogy valami fura dolog megjelent a hasam bal oldalának a felső részén. „Mi a franc, bőrrákom van, úgy hogy az egész nyaramat a 3-as metróban futkározva töltöttem? Vagy mi bajom van: rothadok?” Délutánra már nagyon is krisztálytisztán úgy tűnt, hogy a foltom bizony egy egész komolyan kinéző kis herpesz volt. „Hogy mi az isten bajod van?” – kérdezhetnéd. És joggal, mert hogy én is ezt kérdeztem magamtól. „Herpesz. A hasamon. Herpesz? A hasamon? Herpesz! A hasamon! Mi a bánatos nyavalya folyik itt!?” Nem voltam teljesen tisztában azzal, hogy ez mégis hogy lehetséges, mert életem addigi 25 évével a hátam mögött, bármiféle komolyabb biológus vagy farmakológus tudás nélkül, szent meggyőzősédem volt, hogy mindösszesen két helyen jöhet létre herpesz: az ajkakon és a nemi szerveken. Ebbéli meggyőződésemet az a nap porig rombolta, ugyanis igen durván beleástam magam a témába, és kb. fél napos kutakodás után rá kellett jöjjek, hogy hülyeség az elképzelésem, ugyanis herpesz, illetve az azt okozó herpes simplex vírus bárhol előfordulhat a testünkön. Nekem például gyakorta a vizsgák okozta stressz is előhozza mindazt az ujjaimon, és leginkább a középsőkön. Mindenesetre kicsit megnyugodtam, hogy nem az ebola támadt meg, így hát tudtam mi a teendőm: egyszerűen veszek herpesz elleni kenőcsöt, bekenem a hasamat, azt majd lesz valami.

            Ebédszünetben kijöttem az irodából, és a Corvin plázában felkutattam a gyógyszertárat. Mivel tudtam, hogy mit szeretnék, és teljesen meg voltam győződve arról, hogy ami rajtam van, az herpesz, ezért mondtam is a pultnál lévő srácnak, hogy herpeszkenőcsöt kérek szépen. Megkérdezte:

„Milyen típusú a herpesze, ajakiális (esküszöm ezt mondta!), vagy genitális?”

„Háth, vicces, hogy kérdezi, de ez a hasamon van.”

Teljes csönd. Kiült az arcára a totális ridegség, és a szemein látszott, hogy még életében nem hallott ekkor orbitális baromságot.

„Hogy mit mondott, hol van?”

„A hasamon.”

„Háát az lehetetlen.”

            Na, mit lehet ilyenkor csinálni? Voltál már hasonló helyzetben? Ha nem, biztos vagyok benne, hogy egyszer leszel. Amikor valaminek utánajársz, rászánsz vagy 6-7 órát, akár egy napot is, és teljes mértékben meg vagy győződve arról, hogy az adott témáról informált vagy, erre jön valami kis faszjankó okostojás, és simán az arcodba vágja, hogy „az márpedig nem úgy van”. Volt később egy egészen hasonló szituációm, amikor ugyebár apám régi szaxofonját újítottam fel, és ahhoz kerestem olyan polírozó krémet, ami kifejezetten fémekhez való. Persze utánajártam a témának, anélkül soha el sem indulok sehova, még érdeklődni se, és hát a millió meg egy youtube videó garanciát adott arra, hogy természetesen létezik ilyesmi, mondhatni természetes módon, csak épp nálunk nem féltétlenül olyan elterjedt 1-1 adott márkanév. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy elmegyek egy hangszerboltba, elvégre ott csak értenek már ilyesmihez, és megérdeklődöm, hogy mi a szitu.

            „Hát én ilyenről még nem is hallottam” – volt a válasz a legelső kérdésemre, amitől legszívesebben fel tudtam volna robbanni. „Ez biztos, hogy nem lehetséges” – volt a válasz a „meg tudnám valamivel tisztítani a szaxofonomat, hogy csillogjon?” kérdésemre. Fejbe tudtam volna rúgni a fickót. Egy teljes napom elment arra, hogy utánajárjak a témának, szent meggyőződésem volt, hogy ez igenis lehetséges, hiszen láttam is, ahogy csinálják! Csak épp nálunk az a márka nem volt kapható, akkor mi a fenét tehetnék, álljak fejen? Az eladó ekkor azt ajánlotta nekem, hogy menjek el Kecskemétre (!), mert hogy állítólag ott található magyarországon az egyetlen ember, aki ért a szaxofonokhoz. „MI VAN? Há’ menjél a faszomba te Kecskemétre, hogy roskadnál össze, buzeráns hülye gyerek. A frászér’ kéne nekem ezért Kecskemétre menjek, normális vagy, baszd meg?” – gondoltam, de inkább csak rámosolyogtam, aztán paprikavörös fejjel kijöttem a boltból. Na most: én azt a szaxofont milliószor szedtem már szét apró darabokra, és raktam is össze, rugókat is cseréltem benne, amivel ezek szerint én vagyok magyarországon a második élő ember, aki ért a szaxofonokhoz. Micsoda teljesítmény: youtuberól ezek szerint megtanulható egy egész szakma, nahát. (Amúgy ugyanez igaz a zongorahangolásra is, csak úgy megsúgom. Micsoda képességeim vannak, hát beszarok.) Viszont jónéhány elcseszett óra árán csak rájöttem, hogy igenis létezik ilyen polírozó krém nálunk is, méghozzá a Turtle Wax, ami egyébként egy autópolírizó, de bármilyen fémet is ragyogú csillogásúra tud megtisztítani. Na most nekem ez több napnyi keresésembe került, hogy erre egyrészt rájöjjek, másrészt meg is találjam (OBI - gondolhattam volna), de mindemellett legalább bebizonyította számomra, hogy nem vagyok hülye vagy őrült, ha úgy megyek oda egy boltba, hogy tudom, hogy igenis van megoldás a problémámra, mindöszesen útbaigazítást szeretnék kérni. Egy másik dolgot is megtanultam: ha az ember vesz magának egy eszközt, legyen az egy hangszer, számítógép, autó, bármi, akkor ahhoz értenie kell, mert ha egyszer elromlik, akkor ilyen balfaszok kezei közé fogja bedobni azt!

            Térjünk vissza a gyógyszertárhoz. A kiscsávó egy nanoszekundum alatt felbaszta az agyamat, és nem volt hajlandó ideadni a gyógyszert, mert hát ő megmondta, hogy nekem nem herpeszem van, hát higyjem már el, hogy ő jobban tudja, nem igaz már, hogy mit képzelek én, hogy esetleg jobban tudhatom, mint ő. Én nem fogtam fel, hogy létezik ilyen, hogy kérsz egy gyógyszert, és nem adják ide, mert nem hiszik el, hogy tényleg magadon hordozod a betegség tüneteit. És akárhogy győzködtem, hogy ember, herpesz az bárhol a testen előjöhet, elhiszem én, hogy maga a farmakológus, de erősen kétlem, hogy a tegnapi napon eltöltött volna legalább hat teljes órát csak ennek az egy témának az átkutatásával, ő csak azt hajtogatta, hogy az márpedig nem lehetséges, mert a herpesz az vagy az ajkakon, vagy a nemi szerven jön elő, és kész. Na, ekkor szakadt el a cérna:

            „Jól van, idefigyeljen, maga nagyon okos ember: menjen el azért a rohadt herpeszkenőcsért, rakja le ide a pultra, én meg kifizetem, aztán többet nem kell látnia a fejemet!”

            „Ja, hát maga biztosan jobban tudja, hogy az herpesz, végülis csak én vagyok a gyógyszerész.”

            „Hát igen, jobban tudom, mivel, hogy rajtam van!”

            „Azt még attól nem tudja.”

            „Itt van már?!”

Még az a szerencsém, hogy tényleg elég szarul voltam a néhány nappal korábban történtek miatt, - hisz enni sem nagyon tudtam, a gyomrom is egy roncs volt -, mert még egy mondatot szól a kiscsávó, és kirángatom a pult mögül azt a kibaszott arrogáns hülye fejét. Nem tudom egyébként mit szólt volna, ha vizsgaidőszakban bemegyek és felmutatom neki a középső ujjamon lévő herpeszt, hogy „na, kisköcsög, akkor ez most micsoda: a szám, vagy a faszom?”

Később aztán amúgy beszéltem nővéremmel és elmondtam neki a történteket, illetve a problémámat, és ő azt mondta, hogy természetesen elhiszi ezt nekem, ugyanis neki is volt már ilyene, és most figyeljünk: ezt egy extrém stresszhelyzet alakítja ki (jelen esetben árulás), tehát bármikor, bárhol előjöhet, de szerencsére nem komoly, és ugyanúgy elmúlik, mint az ajkakon előjövő. Viszont az egyetlen, de igen jelentős szépséghiba, hogy ez nem gyógyul be csak úgy nyom nélkül, mint az ajkakon lévő, ugyanis, ha ilyen méretben megjelenik valahol a testen, akkor az bizony heget hagy maga után, nagyjából olyat, mint egy kissebb fokú égési sérülés. Vagyis nekem életem végéig ott lesz a nyoma annak a traumának, ami rögtön szeptember elején ért. Hát, erősen kétlem, hogy az illetőnek, aki mindezt okozta, bármiféle hasonló tünete előjött volna. Bár nem tudhatom, mindenesetre a herpeszemet nem hitte el.

Michael Kay - A S.U.L.II.

Amire rátett egy lapáttal, hogy épp novemberben volt a Harry Potter utolsó részének az első fejezete is, ami engem megint csak őrá emlékeztetett, szóval marha jó érzés volt végigülni egyedül, és azon agyalni, hogy mégis mi a fenét csináljak, hogy ezt az eseményt fel tudjam dolgozni. Ekkortájt született meg az a bizonyos kedvenc versem, mely akkori érzéseimet mintegy keretbe foglalván adott hangot idegállapotomról, és érzéseim kavargó vértengeréről. 

K! 

Arcátlan aggályodnak argumentuma alacsony,

Álmodozás, áhítatnak árnyékában állhattál!

Béna, balfék barom – bijekciót beléjed, bizony!

Cincoghatol: cafatokra céltalanul cibálnád!

Csalogányodért, csacska, csak csenevészként csatázhatsz,

Dicső dobogóját, délceg dalia dédelgeti

Ekésbarom! Elméd előjelével elárasztasz!

Értetlenségedtől, érzem, érzéki émelyegni.

Felelj: felhergelt fanyar, fájdalmas feleszmélésed?

Gerjeszt galibát gőgöd, goromba, gondteljes golyhó?

Gyötri gyomrodat gyanakvásnak gyűlölt gyülemlése?

Hurkol halált hevenysége, ha helyzete harapós?

„Ingerült igazlelkem indirekte igazoltam,

Így írtam, íme: ízetlen ívásokra ítélve.

Jóllakhatok jámborságommal? Ja, jócskán jól jártam.

Kussolok – kikacaghat. Kábán kullogok – kilőve.” 

No lássuk: itt maga a vers címe több mindenre utal. Egyrészt a leányzó keresztneve kezdődött a betűvel, tehát mintegy óhajtó kiáltásként a nevét a világba küldvén adok tudomást róla, hogy hiányzik. Másrészt ugyebár a ’K faktoriális’ jelentésként azt takarná, hogy a „K” előtt lévő, ÁBC szerinti betűk egymásutánja. Persze itt a szorzás értelmetlen, de a szimpla felsorolás helytálló, innen a sorok előtti ’A, Á, B, C, CS...’ betűk. Aztán ezek a kezdőbetűk persze minden sor minden szavának a kezdőbetűi is. Harmadrészt pedig a befejezetlenségre is utal, hiszen az ÁBC betűinek felsorolása közben egyszercsak megállok a ’K’-nál, ami ugyebár még nem ’a vég’. És hát valóban nem volt ez a vég - bár ebben akkortájt épp csak reménykedni tudtam.

„Arcátlan aggályodnak argumentuma alacsony” – ez a sor arra utal, hogy tulajdonképpen alaptalan az én kiakadásom a szituációt illetően, hiszen én magam idéztem elő.

„Álmodozás, áhítatnak árnyékában állhattál!” – enyém lehetett volna a hőn áhított leányzó, de eldobtam magamtól.

„Béna, balfék barom – bijekciót beléjed, bizony!” – ez csak a szokásos matekos hülyeség miatt került bele, a bjikeció (kölcsönös leképezés) max két nagy taslira utalhatna.

„Cincoghatol: cafatokra céltalanul cibálnád!” – hiába is rágódok rajta, semmi értelme nincs.

„Csalogányodért, csacska, csak csenevészként csatázhatsz,” – a fülemüle más máshová szállt, nem vehetem fel vele a versenyt.

„Dicső dobogóját, délceg dalia dédelgeti” – na, hát itt látszik, hogy mennyire a béka segge alatt volt az önbecsülésem: még hogy délceg dalia lett volna a srác, ugyan már! Hogy a szíve mennyire volt dicső? Azért kétségeim vannak efelől is. Bár ez majd később fog jobban terítékre kerülni, aztán majd döntsd el te, fiam.

„Ekésbarom! Elméd előjelével elárasztasz!” – a negatív gondolkodás káros hatásai.

„Értetlenségedtől, érzem, érzéki émelyegni.” – hülye voltál, fogd már fel, hányok tőled!

„Felelj: felhergelt fanyar, fájdalmas feleszmélésed? – na, jól megmondtad neki a levélben, mi? Sok értelme volt elküldeni, MI? Elvesztetted, ennyi volt.

„Gerjeszt galibát gőgöd, goromba, gondteljes golyhó? – a szar érzéseket csakis a saját hülyeségenek köszönhettem, ismét.

„Gyötri gyomrodat gyanakvásnak gyűlölt gyülemlése? – hát igen, gyomorideg, gyomorgörcs és jó sok fosás, ez a napi rutin része volt akkortájt.

„Hurkol halált hevenysége, ha helyzete harapós? – Mi van? Hát, na ezt én se értem igazán.

„Ingerült igazlelkem indirekte igazoltam, - Hát megmagyaráztam saját magamnak végül a szitut, még ha épp nyakatekert, azaz indirekt módon is. Persze az indirekt bizonyítás a matematikában egyébként egy olyan állatfaj, amivel sosem tudtam igazán azonosulni (a másik a teljes indukció, erről írtam egyszer még a blogomon is. Az egyik kedvencem viszont éppen az a bizonyos „végtelen leszállás”, amin annyit röhögtem anno). Ennek a bizonyítási formának ugyanis az az alapkiindulása, hogy feltesszük az állításunkról, hogy az hamis, és ebből kiindulva, logikailag helyes úton haladvaellentmondásra jutunk. Például legyen az a feladat, hogy be kell bizonyítanom, hogy minden páros szám 2-vel osztható. Akkor ezt úgy bizonyítom indirekt, hogy felteszem: létezik olyan páros szám, ami nem osztható kettővel, hiszen a minden-nek a létezik az inverze, vagyis most a tagadása. Először is legyen a egy páros szám. Vagyis ekkor a előáll 2k alakban, ahol k valami pozitív egész számot jelöl. De mivel előáll 2k alakban, ezért mindenképp osztható lesz 2-vel, tehát bumm, itt az ellentmondás - nincs olyan páros szám, ami nem osztható 2-vel. Ez egy végtelenül (ha-ha) egyszerű példa volt, csak hogy értsük, mit is takar az 'indirekt' kifejezés.

„Így írtam, íme: ízetlen ívásokra ítélve. – vagyis kárhozva lettem érzelemmentes dugásokra. Azért ez kicsit erős volt, de mindegy.

„Jóllakhatok jámborságommal? Ja, jócskán jól jártam.

„Kussolok – kikacaghat. Kábán kullogok – kilőve.” – innentől úgy érzem, egyértelmű a dolog, a lényeg, hogy feladom a harcot, mert értelmetlen – lényegében megástam a saját síromat.

Michael Kay - A S.U.L.II.

Viszont maga a tárgy megrövidítette az életemet. Pedig még a könyv, ami a kurzus alapjául szolgált is teljesen rendben volt. Már hogy ha annak nevezhetünk egy majd 800 oldalas könyvet, amit szimplán „Bevezetés az algebrába” -ként neveztek el. „Egy ekkora könyv, és ez még csak a bevezetés, most szórakozol velem?” – volt az általános véleményünk vele kapcsolatosan, és egyébként annyira tömör volt néha az anyag, hogy gyakran azzal szórakoztuk el az időt, hogy a névjegyzékhez lapoztunk a hátuljára, és azon röhögtünk, hogy milyen abszurd, vagy hülyén hangzó, de nagyon is létező matematikai kifejezések vannak oda leírva, mint például az önindukció, önadjungált, nilpotens, homomorfizmus, csoporthatás, ferdetest, főideál, koatom, Goldbach-sejtés (sejtelmes), kongruenciaszelídítés (!), majdnem egyszerű csoport, óriás-törpe elv, rezultáns (ez szinte a Star Trek-ből van), szindróma, szubdirekt részalgebra, szürjektív függvény, testbővítés (hízás?), torziómodulus, valódi ideál, valósan zárt test (baszki, tényleg be van zárva, értsd már meg!), varietás, végtelen leszállás (soha nem ér földet a gép?), zérógyűrű (nem veszlek el, bázd meg!). Egészen addig könnyesre röhögtem magam ezeken, amíg el nem jutottunk az anyagban hozzájuk. Rögtön el is szállt az egésznek a varázsa a büdös picsába!

            Ami viszont kifejezetten tetszett, hogy a könyv írója, Mr. Kiss, nagy Lem rajongó volt, és így az tele volt idézetekkel, ami számomra kifejezetten üdítő volt, pláne a Kieriáda után. Ráadásul a könyvet magát is Lemnek címezte, szóval nekem emiatt nagy respect ment felé. De persze a tárgy teljesíthetőségét ez nem segítette nagyon elő, attól még a tananyag durva volt és kegyetlen. Nyilván mindez akkor történt, ha mondjuk olyan gyakvezetőt fogtál ki, aki szigorúan osztályozott. Nekem az előadásvezető tartotta, de sikerült belebotlanom egy csajba, akinek az a bizonyos TUDJA, és nála ő simán 5-ös lett. Pedig nem igazán tűnt úgy, hogy a lány olyan kifejezetten zseni lenne. Ezt bizonyítandó rögtön rá is kérdeztem, hogy „figy, ha már 5-ös voltál, akkor biztos tudod ezt: mi az a Kramer-szabály?” Hát persze, hogy fingja nem volt róla, amitől én még inkább csak fel tudtam volna robbanni, mert hogy ez a tananyag része volt, és egy 5-ös tanuló hogy a francba nem tudta ezt, míg én, aki ott szenvedett ezzel a szarral a kettesért mindig mindenre tudtam a választ? De itt előjött persze egy elég nagy probléma, amivel később is mocskosul nagyokat szívtam, mert rohadtul nem volt mindegy, hogy ki tartotta a gyakorlatodat! Istentelenül frusztráló volt ez is, így a Krémör csaj nem igazán váltotta ki belőlem a szimpátiát. Ő még később előjön a történet során.

Michael Kay - A S.U.L.II.

            Ami szintén az algebrával kapcsolatosan jött elő, az egy igen érdekes esemény volt. Ugyebár az a töménytelen mennyiségű, szabályokkal, definíciókkal és tételekkel teli szarputtyony, amit lenyomtak a torkomon, és beszennyezték vele az én kreatív elmémet, bizony igen durva rémálmokat és hát konstans álmatlanságot okozott hosszú-hosszú hónapokon át. Ezt igazán senki a büdös kurva életben nem érthet meg, csakis az, aki akkor velem ugyanezeket a kínzó élményeket átélte. Senki más. Azt mondhatja nekem akárki, hogy ó, hát neki is de nehéz volt matekot tanulnia 50-60 évvel ezelőtt, holott annak köze nem volt ehhez a szinthez, meg ezekhez a követelményekhez, pláne, ha mindazt nem is egyetemen tanulta. Senki nem fogja tudni megérteni, hogy milyen iszonyatos energiabefektetéssel és mekkora áldozattal, időráfordítással járt az, hogy én azokon a tanórákon felmutassak valamit, pláne a BTK-ra való rohangálás mellett. Éppen ezért volt nekem bizarr és nyomasztó, amikor rendszeresen előfordult, hogy álmomban oldottam meg feladatokat, amiket utána összevetettem papíron, és tényleg az volt a megoldás. De mindközül a legfurcsább az volt, amikor az egyik álmomból úgy riadtam fel, hogy jól hallható, közepes hangerőn, a következő kifejezés hagyta el a szájamat: körosztási polinom.

            „Hogy mi a jó bánatos büdös franc bajom van?” – volt az első gondolatom, és emlékszem, hogy nagyon nehezen tudtam utána visszaaludni, mert egyszerűen fogalmam nem volt arról, hogy ez a bődületes frazeológia az agyam mégis mely sötét zugából furakodott elő, és mi a fenét jelent. A polinomról persze tudtam, hogy micsoda, de hogy mi köze mindennek a körhöz, meg az osztáshoz? A fejem felett egy gigantikus kérdőjel jelent meg, és másnap nekiálltam kutakodni, hogy átváltoztassam legalábbis egy felkiáltójellé, ha már ponttá alakítását esélytelennek láttam. Kiderült a kifejezésről egy s más, de nem igazán tudtam hová tenni, mert hogy még csak a közelében sem jártunk a dolognak, és alapvetően sem gondoltam, hogy épp ez a téma előjöhetne egyáltalán mátrixok, determinánsok meg komplex számok mellett. Másokat is kérdeztem, hogy hallottak-e már erről, vagy hogy „ezt most tényleg vettük-e, csak én maradtam le róla, vagy mi a bánat van, valaki mondja már meg, hát megőrjít ez a szar!”, de senki nem tudott hozzá se szólni a toposzhoz. Hát itt annyiban hagytam a dolgot, és elengedtem, mert teljesen fölösleges volt megint olyan témának utánajárnom, ami plusz tudás, ergo csak arra jó, hogy a zárthelyin majd jól bekavarjon, már megint. De itt jön a csavar: jónéhány héttel később pontosan ez a téma jött elő, ugyanis a polinomok számelméletével kezdtük el foglalkozni, és ott bizony ez egy megkerülhetetlen kifejezés. És hiába néztem utána, semmire nem mentem vele, ugyanúgy szenvedtem, hogy megtanuljam azt a fost! De aztán mindaz sem a zh-n sem a vizsgán és azóta sem a büdös életben egyszer nem jött elő. Buksisimi annak a csodálatosan jövőbelátó, de mégis degenerált hülye agyamnak: miért ilyen faszságokat álmodok meg előre, miért? Lottószámok, HAHÓÓÓ, te vadbaroooom!

Michael Kay - A S.U.L.II.

A csajnak persze volt barátja, nyílván, de állítása szerint soha senki nem nevettette őt meg úgy, ahogyan én tettem, és egyébként volt egy olyan óra, ahol konkrétan a vállamra tette a fejét. Húúúúhúúú, micsoda nagy dolgok ezek, tudom. A lényeg viszont mindenképpen az, hogy a lány lénye újabb versírásra ösztönzött, amit persze sosem állt szándékomban neki el is küldeni, de legalább volt valami matekhoz kapcsolódó tartalma, újfent: 

Tranzitív Tömjén Teljében Tátogok

Enigmák, Epszilonok – Elborulok!

Nézek Nagyokat – Numerám Nem 0.

Gyomrom Gyűrűben – Gaussba Gubózva.

Elemei Elé? Elkonvergálnék.

Lekushadok Lomhán – Látván Limeszét.

Integrálom Imbolyog – Integetve.

Csilingelek Complexitásodon Csüngve. 

            Na te jó ég, hát nézzük mik vannak itt. Az egyértelmű, hogy a TENGELIC szó rajzolódik ki az első betűkből, ami ugyebár nekem a gimis matekversenyen volt a jeligém. Na itt az első sor a „Tranzitív Tömjén Teljében Tátogok” csak a jól csengése miatt kerülhetett leírásra, mert értelme az kábé a semmivel egyenértékű. Lényeg, hogy tátogtam, mert csodáltam a lányt. Jóvan, fiam. Az „Enigmák, Epszilonok – Elborulok” sor egyértelműen a matek suck gyötrelmeit volt hivatott reprezentálni. Hát ugye a „Numerám Nem Nulla” kifejezés nyilván a csajra volt értendő, aki egy „jó numera” volt. Na persze. A „Gyomrom Gyűrűben”, meg a Gauss kapcsolata az már olyasvalami, amit nekem ekkor még nem is kellett volna tudnom, hogy micsoda. Maga a gyűrű a matematikában egy algebrai struktúra, amin szorzás és összeadás van értelmezve, és ezen belül az összeadásra nézve Ábel-csoport, míg a szorzásra nézve félcsoport. Aztán van a Gauss-egészeknek is ilyen gyűrűje. Értjük? Nem értjük? Tökmindegy, a lényeg, hogy nekem ezekről nem kellett volna, hogy bármi fogalmam is legyen, mert ezeket csak egy évvel később vettük. De miért is emelem ezt ki? Ugyanis elég sokszor előfordult a tanulmányaim során, hogy ehhez hasonló többlettudás miatt hatalmasakat szívtam, mert állandóan bekavartak, mint a szar. Vagy zh-k írása közben, vagy a tanárokkal való konzultációkban. De erről majd még később, nézzük tovább inkább, hogy mik vannak még ebben a versben. Aszondja „Elemei Elé Elkonvergálnék” ez nyilván annyit tesz, hogy szívesen közel kerülnék a lányhoz. „Lekushadok Lomhán – Látván Limeszét”, vagyis megdöbbent, hogy milyen magas (limit, limesz, határérték - semmi köze a magassághoz, de hát passzolt). „Integrálom Imbolyog”, háth nemtom, ez mi akarna lenni. Talán épp merevedésem volt az egész vers megírása közben? Könnyen lehet, mindenesetre, ha ennek a versnek ugyan sok értelme nem is volt, de előfutára lett egy sokkal erőteljesebbnek, ami viszont a mai napig az egyik kedvencem. Erről majd még később lesz szó.

Michael Kay - A S.U.L.II.

            Amikor az egyetemre jelentkeztem még február környékén, akkor én csak és kizárólag ezt az egy szakot jelöltem be, mert totál biztos voltam abban, hogy nekem anglisztikára kell menjek. Elvégre ha már végigszenvedtem azt a rohadt megalázó emelt szintű angolt, akkor ez kijárt nekem, gondoltam. Pedig elrettentő példaként kellett volna álljon előttem a sikertelen felsőfokú nyelvvizsga – ha az nem jött össze, akkor mégis hogy gondolhattam, hogy majd az egyetemi szintű angol sikerülni fog? Hát ez az, hogy nem gondolkodtam, mivel az az év arról szólt számomra, hogy én bármit meg tudok csinálni. Bármire képes vagyok. Senki nem intett ennek ellenkezőjére. Aztán persze sorra jöttek a pofonok...

            Az év elején próbálkoztam kollégiumba felvételt nyerni, de nem jött össze: valami miatt elutasították, pedig a kilométer az megvolt rendesen, meg a szociális izébizék is. Emiatt sajnos kénytelen voltam az első napokat minden nap oda-vissza manuálisan megtenni, mivel hogy nem volt hol aludjak. Cserébe hulla voltam minden egyes nap. Mivel ez nem volt túl egészséges állapot, ezért kénytelen voltam persze hamar megoldania szituációt, úgyhogy keresgéltem a hirdetőtáblákon (igen, ilyeneken hirdettek régen emberek!) valami helyet, és találtam is elég hamar, de a sulitól gyalog (a melegben) elég macerás volt eljutni odáig. Martin egy ideig elkísért, de aztán elköszönt, mert másfele volt dolga. Én nagy sokára, és csapzottan aztán elérkeztem a helyre.

            Na ez az albérlet is egy igen érdekes placc volt amúgy: hárman laktak már ott, egy pár (cukrász-pék), meg egy biológus Phd, talán. Nekem nagyon rányomta a bélyeget egyetemi pályafutásomra az, hogy azon a helyen nem volt internet. 2008-ban annyira még nem volt nagyon elterjedt a dolog, nekem viszont egyértelműen szükségem volt rá, hiszen kb. minden kapcsolatomtól így egy csapásra megszakadtam, pláne, ha egész héten ott voltam az albiban. Márpedig a suli miatt kénytelen voltam. És döbbenetes volt azt tapasztalni, hogy hétről hétre egyre inkább tűnnek el a régi barátok, ismerősök az életemből: hihetetlenül rémisztő volt. Pillanatok alatt egyedül lettem abban a „nagyvárosban”.

Michael Kay - A S.U.L.II.

            Volt ott még egy titkár, talán, Rajmund, a raj, olyan max 30 lehetett, de akivel volt egy rendkívül tanulságos esetem. Ugyebár ebben a suliban is az volt, mint ennek előtte, hogy mindig én érkeztem meg legelsőnek, így mindenhol zárt ajtók fogadtak. Ekkor azt csináltam, hogy elkértem a terem kulcsát, kinyitottam, visszaadtam a kulcsot azt jó napot, mentem a dolgomra. De aznap Rajmund fogadott, akitől megkérdeztem legelőször is, hogy „Hello, zavarhatlak öt percre?” Ő ekkor némán felállt, közelebb jött, és a következő anekdótával válaszolt: 

            „Nem, nem zavarhatsz se egy, se öt percre. Senki nem akarja, hogy zavard őt. Nem mondunk ilyet, hogy „zavarhatlak-e”, mert erre a logikus válasz mindig a „nem” lesz. Éppen ezért mondom, hogy nem, nem zavarhatsz. Ne is halljam meg még egyszer, hogy ezt mondod bárkinek is, mert ez elég nagy bunkóság. Senkit ne akarj „zavarni”. Azt szokás ilyenkor mondani, hogy „van öt perced?”, „tudnál nekem segíteni egy kicsit?” vagy egysezrűen csak „Ráérsz?”. De nem „zavarhatlak öt percre?”, mert ez így egy bunkóság.” 

            Olyan szinten ledermedtem ettől, hogy még pislogni se tudtam. De amúgy belegondoltam ebbe, és teljesen igaza volt. Olyan hatással volt rám ez a beszéde, hogy - azonkívül, hogy kb. ez maradt meg a leginkább bennem az egész évből - azóta soha nem is mondtam senkinek, hogy „zavarhatom-e”, és ha valaki nekem ezt mondja, akkor Rajmund szavai szépen előtörnek belőlem teljes méltóságukban.

Michael Kay - A S.U.L.II.

 

 

Amikor nagy sokára elérkezik az én várva várt kedvenc évszakom, a nyár (BLÖERGH), mindig elönt az a jóleső érzés, hogy már megint képtelen vagyok bármit is csinálni ettől a dög melegtől.

Pedig dolgom az épp lenne, nem is kevés, de sajnos olyan szerencsétlenül működök, hogy a hőmérséklet emelkedésével arányosan csökken le az életkedvem is.

Persze ennek más oka is van - de ez tudom, hogy senkit sem érdekel.

Na pont ezen érdektelenség ihletett arra, hogy kis reality-checket végezzek, és elgondolkodjak azon, hogy mi is a „szerepem” a világban.

És bár lényegesen könnyebbnek tűnne a villamos elé ugrani reggelente, (sok elképzelésem van ennek kivitelezéséről és lebonyolításáról amúgy - ijesztően sok) mégis, ha megállok egy pillanatra, és racionálisan próbálom látni a dolgokat, akkor rájöhetek, hogy nem feltétlenül a világgal van baj, hanem sokkal inkább velem.

Tulajdonképpen leginkább azzal, hogy bizonyos dolgokkal nem vagyok teljesen tisztában, nem realizálom, hogyan működnek valójában bizonyos tényezők, és ezek milyen hatást gyakorolnak rám.

Az alábbi lista egy rendkívül őszinte és kegyetlen valóság-adag, amelyről úgy gondolom, hogy előbb-utóbb mindenkinek tisztában kell lennie, aki egy kicsit is úgy érzi, vagy érezte valaha, hogy a világban betöltött szerepe nem egészen az, amit ő valaha is idealizált magának.

1. Nincs olyan, hogy „barát-zóna”. Egyszerűen annyiról van szó, hogy az adott illető nem talál vonzónak. Lehet, hogy Te vagy a világ legjóképűbb, legcsinosabb embere, akármilyen jófej, vagy udvarias lehetsz a másikkal, teljesen lényegtelen – sosem fognak olyan fényben látni, hogy az bármikor is affelé mozdítaná a mércét, hogy az illető el akarjon képzelni a fejében meztelenül.  

2. Elő fog fordulni, hogy egy társaságban Te leszel az a valaki, akit a háta mögött minden szarnak el fognak hordani, mert néha tudsz úgy viselkedni, hogy az mások számára baromi idegesítő annak ellenére, hogy ez neked fel sem tűnik. De ahelyett, hogy elmondanák ezt neked, imádni fogják, hogy a tudtod nélkül a sárga földig lehordhatnak.

3. Az embereknek néha eszükbe jut az exük – még az ágyban is, ha mással vannak. Eszükbe jut, beleértve Téged is. Beleértve azt a bizonyost is, aki miatt aggódsz, hogy esetleg még mindig érez iránta valamit.

4. Számos embert fogsz látni, akik életük fénykorát a gimiben élték meg. Ha találkozol ezekkel az emberekkel, természetes ösztönként fog jönni, hogy magasabbrendűnek érezd magad mellettük. Főleg, ha kifejezetten rosszul bántak Veled, vagy másokkal ebben az időszakban. Sőt, kifejezetten jó érzés lesz látni, ha rosszul megy sorsuk a későbbiekben. Ez ellen fölösleges kűzdeni.

5. Néhányan úgy fogják gondolni, hogy éppen Te vagy az, aki a gimiben élte csúcskorát, és éppen ezért sajnálatra méltónak fog tartani.

6. Rengeteg alkalommal, amikor valaki el kezd rád több figyelmet fordítani, vagy nagyobb tisztelettel lenni irántad, főleg ha ezt egy olyan személy teszi, aki addig egy darab rongyként kezelt, az nem azért van, mert érettebb személy vált volna belőle. Egyszerűen Te lettél jobb megjelenésű vagy sikeresebb.

7. Az emberek a ruháid alapján ítélnek meg és automatikusan többnek, jobbnak gondolják magukat, ha úgy látják, hogy nem vagy elég jólöltözött.

8. Tök simán előfordulhat, hogy adósságba kerülsz tanulmányaid miatt, és szó szerint pénzkidobás lesz az egész. És a munka, amig végül végezni fogsz, talán köszönő viszonyban sem lesz tanulmányaiddal.

9. Gazdag, befolyásos szülők gyerekének lenni minden egyéb elvárást nélkülöz a világban – teljesen lényegtelen a tehetség, vagy a kitartás megléte.

10. Ha gazdag, befolyásos szüleid vannak, a kollégáid, és baráti köröd nagyrésze a hátad mögött titkon mindig is meg fog vetni, és sikereidet gyanakvással fogadják, de szemtől szemben mindig a jobbik arcukat fogják mutatni, mert úgy gondolják, hogy még jó hasznukra lehetsz valamikor.

11. A politikusok és döntéshozok java, még azok is, akikről úgy gondolnád, hogy tényleg érdekli őket népe, országa jövője magasról szarik mindenkire, és csak az érdekli, hogy neki és a családjának jó élete legyen.

12. A volt szerelmed többszörösen is kibeszélt a hátad mögött az épp aktuális partnerének, és az illető több privát, vagy zavarbaejtő dolgot tud Rólad. (bár, hogy őszinte legyel, ezzel az információval nem tudom mire megy az illető)

13. Van legalább két „barátod”, aki igazából ki nem állhat, és csak azért tartja fent veled a kapcsolatot, mert időről-időre valami hasznot húz belőled.

14. Egy jó nagy része annak a sok sértő, megalázó kijelentésnek, amit emberek mondanak egymásnak, pusztán féltékenység szüleménye. Mivel valakit sárbatiporni a legkönnyebb módja annak, hogy egy icipicit is akár, de többnek gondoljuk magunkat nála.

15. Előfordulhat, hogy egyszerűen nem vagy elég alkalmas arra a pozícióra, amivel kapcsolatban szentül meg vagy győződve, hogy megérdemled.

16. A legkedvesebb, féltve őrzött emlékeid, melyek ahhoz a személyhez kötődnek, akit valaha mindennél jobban szerettél éppen azok, melyeket a másik személy kierőszakolt a fejéből, mert nem hajlandó elfogadni, hogy bárhol is szerepelj az életében.

17. Számtalan ember van, akik egyfajta mércét állítottak fel a fejükben, és Téged úgy ítéltek meg, hogy abszolút nem ütöd ezt meg. Ez soha nem fog változni – senkit nem tudsz átkalibrálni. Bőven fognak arra utaló jelet adni, hogy egyszerűen alacsonyabbrendűnek soroltak be, mint ahogyan magukat látják, és hogy tartsd minél távolabb magad tőlük. Ha ezt nem realizálod idejében, és destruktív módon igyekszel a kedvükben járni, lealacsonyítod, degradálod magad, akkor sosem leszel boldog egy kapcsolatban.

18. Elő fog fordulni, hogy nagy nehézségekkel kell majd megkűzdened, és senki, még a szeretteid sem fognak segítségedre sietni.

19. Megtörténhet, hogy bármennyire is igyekszel, bármennyire is hiszed úgy, hogy értékkel, tudással, vagy hasznos élményekkel gazdagítottál valakit, egyszer csak azt fogja neked mondani - vagy érzékeltetni -, hogy időpocsékolás volt veled foglalkozni.

Michael Kay

A benzin oldja a lakkot.

Igen. Ez így van.

Mivel a lakkbenzin oldja, és az finomított benzinből készül, ezért nyilvánvalóan felfelé kompatibilis a dolog, mint a WINDÓZ.

De míg a lakkbenzin literenkénti ára 1000 HUF körül van, addig a benziné nagyjából 320-330 HUF.

Büdös, mint a fene, kétségtelen, cserébe viszont néhány csepp már csodákat eredményez, és ha udvaron fest az ember a szag nem is olyan feltűnő (pláne, hogy 1-2 óra alatt szinte teljesen el is illan).

Hogy akkor mégis miért éri meg egyáltalán lakkbenzinre pénzt áldozni, az egy istenverte rejtély...

(Fenti infó 1,5 órányi hasztalan, többnyelvű kutatástól kímélt volna meg, szóval annak reményében, hogy valakit ezzel talán kisegítek, hát íme)

(Ja, egyébként ha benzinkútra megyünk egy 1,5 literes ásványvizes palackkal "tankolni", akkor ne csodálkozzunk, ha lényegében kizavarnak minket a töltőállomásról, ez ugyanis - mint kiderült - az illegalitás határait súrolja, és simán meg is tagadhatják a kiszolgálást, szóval velem még jófejek voltak...)

Michael Kay

„Nagypapa, ifjú korodban miért vállaltál el olyan munkákat, amelyekhez magas értelmi szinted és képzettséged folytán semmiféle affinitásod nem volt?”

Kérdik majd tőlem unokáim 5 és félezer év múlva.

Mit válaszolhatnék nekik?

A pénz miatt.

Azonban ez nem lenne igaz. Korántsem. Sokkal inkább hiszem, hogy azt fogom nekik mondani:

„Gyermekeik, mindegyik rendkívüli tanulsággal szolgált számomra.”

És nem is mondanék ezzel nagy szamárságot. Mert ha valami tanulsággal tud számunkra szolgálni – legyen az bármi nemű -, az már valami, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül.

Mert bár alapvetően pozitívan állok mindenhez és mindenkihez, nagyon hamar el lehet venni a kedvemet, ha mások irányomba úgy viselkednek, amit nem tudok tolerálni. Jól tudtam én ezt akkor is, mikor elvállaltam eme legutóbbi lehetőséget, hiszen tudtam: a dolog annyira távol áll tőlem, hogy kizárt az esélye annak, hogy valami jó sztori ne keveredjen ki a dologból.

Olyan, amelyre majd visszagondolhatok később, és amely eszembe juttatja, hogy mit is akarok az élettől tulajdonképpen. Az, hogy igen sok időnyi kihagyás után valami újra írásra inspirált, úgy gondolom egyáltalán nem csekély dolog. És úgy gondolom, hogy még úgyis megérte volna ez a munka, ha egyáltalán nem is fizetnek érte semmit.

(Bár, azért, mégiscsak morcos lennék miatta, bevallom...)

Egy irreguláris és személyes jellegű bejegyzés következik. Egyébként szeretek hasonlókat írni - ezekkel az írásokkal azok számára is tudok magamról infókat közölni, kik szívem legmélyéből remélem, hogy valahol még kíváncsiak rám, csak valamiért nem mernek kérdezni. Nos, Kedves Olvasó, remélem számodra is tanulsággal teli lesz az olvasmány.

5:20

Hogy a fenébe sikerült csak három órát aludnom? Meg fogok dögleni a nap végére.

5:30

Már most tudom, hogy baromira nincs kedvem ehhez az egészhez. Mi a francnak vállaltam el egyáltalán? Épphogy 3 órát sikerült aludnom. De legalább az ébresztődalom tökre jó. Komolyan: az utóbbi évek legkellemesebb ébresztője. Kezdek lelkesülni, ez a lényeg! Jó lesz ez!

 5:32

 A fenébe Richárd, kelj már fel! Ha hatra nem érsz le a buszmegállóhoz, sose érsz ki a Széna Térre!

 5:45

 „És azok a kötelek mire kellenek te jány?”

„Ablakokat tisztítok irodaházakon” Wow, mi a fazs. És még azt hittem ma nekem lesz fos melóm.

„és mennyit bírnak ki?”

„hát, egy tonnát talán.”

„atyaég! Te ilyen nehéz vagy?”

 6:25

 Oké, ha nem dobok be egy pizzát, én megdöglök az éhségtől

 06:35

 Mi az istenért ettem meg azt a pizzát? Most meg iszonyatos bélgázok gyötörnek bassza meg!

 6:55

 Aztarohadt, ez a Széll Kálmán tér? Még labirintusosat is játsszak így kora hajnalban? Na mindegy, most erre nem érek rá...

 6:56

 8:10

Oké itt vagyok retekpusztán, innen most hova kéne menni?

 8:12

 „Ez most ilyen MLSZ turisztikai találkozó lesz.”
„És ez miről is akarna szólni srácok?”

„A magyar foci képviselői gyűlnek össze, nagyjából.”

„Van magyar foci?”

 8:25

 Szép kis wellness hotel, meg négy csillagos szálloda Simagöröngyös kellős közepén. Érdekes dolgokra van mindig pénz ebben az országban, a franc se érti. Valahogy a magyar focira áramolnak források, de hogy miért? Meg honnan baszki, honnan?

 8:31

 Nyilván nem tudják, hogy ki is vagyok meg miért vagyok itt, és hogy honnan jöttem. Pedig kifejezetten azt mondták nekem, hogy jöjjek időben, mert MINDENKÉPP számítanak a megjelenésemre. Inkompetenciát érzek a levegőben. Miután négyszer bemutatkoztam, és elmagyaráztam, hogy honnan jöttem, kisegítő munkatárs lettem – jelentsen is ez bármit. Kapok egy egyen pólót, igazi focis téma, még szám is van a hátulján. Ha megtarthatom munka után azt hiszem rituálisan elégetem.

 8:50

 Nincs itt rajtam kívül senki – pedig még két diákról volt szó. Most meg kellene lepődnöm?

 8:52

 Na ez a csaj, háát, a hideg ráz tőle. Tetovált szemöldök, sötét bőr, szőkített haj, rücskös pofa, undorító smink, indokolatlan piercingek indokolatlan helyeken. És ő fog nekem ma magyarázni, hogy mi merre hány méter - fantasztikus. De jó, én mindenkinek megadom a kezdő bizalmat, mivel alapvetően egy jófej, jólnevelt, illemtudó és kultúrált ember vagyok: ez a csaj lehet, hogy nem is akkora picsa.

 8:54

 ÉDES ISTENEM EZ A CSAJ EGY KIBASZOTT PICSA! Úgy érzem a nap legnehezebb feladata számomra mindenképpen az lesz, hogy valahogy visszafogjam magam és ne fejeljem ketté.

 8:59

"A tojásrántotta az egybe van?"

Hülye picsa, bazzeg...

 9:05

 Na, ez a másik kis csaj egészen helyes, és milyen szép mell.... szemei vannak, hát komolyan, teljesen el lehet veszni bennük.

 9:05.000008

 ...ahogyan azokban a dzsumbuj szőrhegyekben is a kezein! Mint egy gorilla baszki! Háát, háát, na de lehet, hogy a személyisége talán kárpótolja ezt a dolgot.

 9:06

 Ja, hogy ez a másiknak a barátnője, aha - kibaszott egy picsa ez is.

 9:08

 De ha már annyira jól ismeri a picsát, akkor úgy gondolnám, hogy jártas idebent, ennek ellenére akármit kérdezek tőle, az rá a válasza, hogy „hát én azt honnan tudhatnám?” Affektáló egy picsa ez is bászd meg.

 9:13

 Na, némi reménysugár: egy srác is megérkezett. Így hirtelen tisztára olyan, mint egy befüvezett Tobey Maguire. Rászólnak, hogy húzza feljebb a gatyáját, lol. Nem gáz Toby, jó srácnak tűnsz – ennyi hisztis picsa közt meg főleg.

 10:05

 „Egy évig OKJ-n tanulok de utána felvételizek majd BME - re, mert kurva jó lett volna az érettségim, csak előtte kórházba kerültem.”

 Ha Mari néninek fasza lenne, akkor Józsi bácsi lenne, ámbár tudod mit? Elhiszem, de csak mert jó arcnak tűnsz - egyelőre.

 10:17

 „De lehet, hogy inkább kimegyek Svédországba tanulni, úgyis ott lakik az apám.”

 Ő, aha. Egy kérdés: akkor mi a fenét keresel itt a semmi közepén, egy négycsillagos, ámde mégis egyértelműen LEPRA hotelban felszolgálóként? Nem értelek Toby, pedig komolyan, igyekszek.

 10:21

 „Ja én is tanultam zongorázni. Apám egyik ismerőse a zenei konzervatórium igazgatója, és volt egy haverja, aki épp ráért, szóval ingyen tanított jó ideig zongorázni.”

 Toby... kezdesz felmérgelni.

 10:29

 „A legjobb melóm eddig egy kikötőben volt. Hogyhogy hol? Hát Svédországban.”

 Toby – miért vagy akkor ITT?

 10:33

 „Egy arab fazon el akart adni nekem egy konténernyi Nike cipőt. Azt mondta valahonnan lopta, de neki nem kell, xal odaadja aprópénzért. Simán meg tudtam volna venni, de inkább nem vettem.”

 Mert... kretén vagy? Toby, mi a fasz?

 10:40

 „Áh én semmit nem tudok svédül, de ha kimennék Svédbe, akkor nyilván húsz szorosan fejlődnék pillanatok alatt.”

 Toby... hússzor nulla, az ugyanúgy nulla. Asszem jobb lenne, ha csöndben maradnál.

 10:42

 „Az egyetlen svéd mondat amit tudok, az úgy van, hogy „rohadt geci bevándorlók.”

 Na jó van, Toby – fogd be inkább most már...

 10:45

 „Ja németül se tudok, de milyen jó ha az ember ismerőse a nyelviskola igazgatója. Úgy lett meg egy B2, hogy nyelvvizsgán oda ült mellém, elmondta, hogy mit kell csinálni, szóbelire meg be se kellett mennem.”

 A JÓ KURVA ANYÁDAT TOBY!

 11:10

 A séf eligazítása legalább valamelyest némi összeszedettséget áraszt magából. Bár kicsit úgy érzem, ez az egész hely túlságosan komolyan veszi magát. De az a baj, hogy nem olyan szempontból, ahogyan kellene. Svédasztal van, tehát legalább nem mi szolgáljuk ki a népet. Viszont ami igazán ledöbbentett, hogy már a reggeli alkalmával is olyan tányérokat kellett összeszednem, amin igen nagy, szinte érintetlen kajamaradékok voltak, amit be kellett söpörni a „moslékos” edénybe. Egy négycsillagos szállodában moslékos edény. Mi van az ötcsillagosban? Rögtön egy disznó a mosogató alatt? Döbbenetes mértékű, emberi étkezésre alkalmas kaját dobtam ki 1,5 órán keresztül. Az emberek mi a szarért nem képesek megenni, amit kiszednek a tányérjukra? Istenverte pazarló, faszverő, sznob népség. FOCI. Baszki... Eddig se szerettem, de nem gondoltam, hogy még van hova süllyedni.

 11:20

 „Amilyen rongyot találsz, azzal lehet törölgetni.”

BÁRMIT. ÁNTSZ riasztás gyanús a hely.

 11:24

 „Ez a vörös folt a rongyon vér?”

„Hát én azt meg honnan tudjam.”

 11:25

 Hagyjál békén Toby, légyszíves.

 11:27

 „ezek a nagy kanalak hová mennek?”

„HÁT én azt meg HONNAN tudjam.”

 Öcsém... ennek is le kéne keverni egy makarenkóit, a fene egye meg.

 11:34

 „Bocsánat, ezeket a műanyag zsákokat hová dobhatom?”

„Oda abba a fekete zsákba”

„De ebben PET palackok vannak”

„Igen, abba dobjad, szelektíven gyűjtünk.

„De ebbe nem rakhatom, ebben PET palackok vannak.”

„Miért ne dobhatnád, műanyag az is.”

„Hát nem egészen – a PET palack polietilén, míg a műanyag zsák polipropi...”

Üres, élettelen faarcot látok magam előtt. A POLI szó, úgy tűnik, megsemmisítette az agyát. Egykedvűen belebaszom a műanyag zsákokat a pet palackok mellé, és belül sírok...

 11:46

 „Jaj pörögjetek már, ne szarakodjatok a tányérokkal”

„De tele van kajamaradékkal”

„Na és, baszd bele a mosogatóvízbe”

 Istenverte főpicsa! Hú, nyugi Richárd, nyugi...

 12:05

 Már most érzem, hogy nagyon lefáradtam, és ráadásul baromi éhes is vagyok.

 12:13

 Ez az alpicsa nem sok mindent csinál: amióta csak látom itt áll és néz ki a fejéből, a vendégek meg egyre jönnek.

 12:17

 Mozdulj már meg nem igaz.

 12:24

 Harmadjára jövök ki egy körrel, és még mindig nem mozdul, baszki.

 12:34

 MOZDULJÁL MÁR MEG A KURVAÉLETBE MÁR!

 12: 38

 Megmozdult! Ja nem, csak elejtett valamit. Hát BESZAROK.

 12:47

 Baszki, ehhez a sütihez hozzá se nyúltak, és kúrjam bele a moslékos edénybe? De ez egy Berliner szelet. EGY BERLINER! Mivel rohadt éhes vagyok, inkább megeszem. Vajon mennyit kérnek el egy ilyenért?

 12:50

 600 FORINTOT!

 12:57

 „Vigyél ki a középső asztalhoz szalvétát.”

„Merre találom a szalvétákat?”

„Jaj, oldjátok meg.”

 Odabaszok egy rongyot mindjárt.

 13:20

 „Jaj, még egy kávét sem tudsz csinálni?”

 Te istenverte PICSA! Ezen a szaron 500 ezer gomb van, és semmi köze nincs egy hagyományos főzőhöz, honnan a tökömből találjam ki, hogy múködik, HE? Baszki de megütlek mindjárt, azt az affektáló kurva eget beléd!

 13:32

 Mindenem fáj, belül üvöltök a töketlenségtől, amit körülöttem zajlik. És még mindig döbbenetes, hogy mennyi, tökéletesen érintetlen, abszolút ehető kaját kell kidobni.

 13:50

 „Csókolom, mosogatós néni, itt szoktak az emberek mosolyogni? Magát láttam. Ja, mert nem ilyen istenverte díszpina pincérek között mozog, értem.”

 13:52

 „És hol találom az embereket, akiknek van humorérzékük? Tükörben?”

 14:10

 Elcsípett beszélgetés az edzők asztalánál.

 „hát igen, a focinál felfelé is, meg lefelé is kell nézni. Igen, mindenképpen: a foci a legnehezebb sport a világon.”

 Ehöm. Vízilabda.

Ehömmm. Jégkorong.

EHÖmm. Freestyle Motocross.

EHÖMMMMMMM Trial Motocross

EHÖMMMMMMMMMMM Bármilyen kűzdősport.

 Isteneeeemmmmmm...

 14:23

 „Maga egyébként melyik étteremből jött?”

„Az ELTE-ről.”

„Az egy szálloda?”

 Valaki öljön meg...

 14:36

 Na totál idegbeteg lett már mindenki, semmit nem lehet csinálni a hangulat javítása érdekében, egyszerűen nem vevők rá. De kajak nem értem, hogy miért nehezítjük egymás dolgát.

 Toby, te hogy bírod ezt? Áh, inkább fog be...

 14:46

 „Ezen az ajtón csak be, a másikon csak ki, többet meg ne lássam, hogy másképp csinálod.”

 Mindenki más csinálhatja másképp. NO PROBLEMO.

 15:02

 Begörcsölt a kisujjam! A kisujjam! Fúhú, Ti retkek, ha az én művész kezeim tönkremennek miattatok, felkoncollak titeket! A KISUJJAMMAL!

 15:16

 Elcsípett beszélgetés:

 „bla bla bla bla CIGÁNY.”

 DING! DING! DING! DING! DING! DING! DING! És IGEN! Ezennel az új rekord 6 óra, 15 perc! 6 óra 15 perc, hölgyeim és uraim, ez abszolút csúcs! Soha, de soha ennyi ideig nem tartott még, hogy valaki elő ne jött volna valamilyen rasszista megjegyzéssel a közelemben! ÉLJEEEEEN!

 15:34

 „Jaj, hát rakd már összébb az evőeszközöket, és akkor nem kell BALANGVÁROZNOD az edényeket egymáson.”

„Tessék? Mit csinálni”

„Vidd már őket oda!”

 KURVAPICSAEGET.

 15:42

 Jé, ki ez a kis helyes csajszika? Valami új emberke, de eddig hol bújkált? Kis ari pofija van. Na, hát csak volt valami értelme már ennek a napnak.

 15:53

 Hihetetlenül szörnyű, hogy ennyi étel megy kárba, nem bírom hangsúlyozni, de annyira hozzá lehet szokni, hogy már egészen lazán kúrom bele a moslékba az érintetlenül hagyott finom kajákat. Beszarás az egész amúgy. Fel nem tudom fogni, hogy ez hogy létezhet egyáltalán. Inkább disznóknak adjuk a kajákat, minthogy elraknánk a felhasználhatót. Befosok, komolyan. Ezek tök jó kaják, semmi bajuk nincs baszki. Mi a fax zajlik itt? Itt mindenre van pénz bassza meg? Elképesztő, hogy mindenki számára természetes, hogy egy RAKÁS KAJÁT ÉRINTETLENÜL A TÁNYÉRJÁN HAGY. MI AZ ISTEN? Minden étterem így működik? Vagy csak a négycsillagosak?

 16:10

 „Figyelj csak, Te biztos vagy abban, hogy itt akarsz dolgozni, úgy látom, Te még elég új vagy.”

És túl aranyos a pofid.

 16:21

 „Mennyi az idő, Ricsi?”

Pár másodpercig mély levegőket veszek.

„Négy óra húsz perc, Toby.”

„Jaaaaaj neeeeeeee, pont annnnnyiiiii, micsoda időzítés, a fenééébe. NYEEEEEH, én meg otthon hagytam a füvemeeeeeet. NYEEEEhhhhEEEEE.”

 Tobey baszd meg...ne... csak... ne...

 16:45

 „Miért törölgetjük el az evőeszközöket amúgy? Nem elég csak hagyni, hogy megszáradjon?”

„Jaj Ricsi, de akkor foltosak lesznek.”

„Tehát ezért inkább eltöröljük őket valami retkes, ki tudja mit meg nem élt ronggyal őket?”

„Igen, mert ezt az emberek nem látják.”

 Mindez egy négycsillagos szállodában. Mi történik egy ötcsillagosban? Fényesre nyalják őket?

 Hol az ÁNTSZ telefonszáma?

 16:46

 FODG BE A POFÁDAT TOBY!

 16:49

 „De komolyan mondom: menekülj te lány, addig amíg tudsz!”

Aj, Te szegény ,túl ártatlan vagy Te még ehhez az egészhez.

 16:53

 „Én most érettségiztem, és itt lakok a faluban, egy évig még nem tanulok tovább, utána gyógytornásznak megyek.”

 ÁH, szóval ezért dolgozol itt, mert közel van. Öreg hiba. Az emberek alulértékelik magukat, és ezért minden szar melót elvállalnak, csak azért, mert úgy gondolják: másra nem alkalmasak. Ja hogy én? Én a sztori miatt jöttem, elhiheted.

 17:01

 A lábaim nyilalnak, mint a rohadt élet. Istentelenül fáradt, frusztrált és éhes vagyok. Komolyan, ebből a sok kajából nem igaz nem lehet enni normálisan, nyugodt körülmények között. Megkérdem a séf segédet, vagy mit.
„Ja, hogy nem ettél még egész nap? Menj a kantinba, ott van kaja.”

„Azokból, amiket itt szolgáltak fel?”

„Nem, nem ezekből. Felőlem ebből is ehetnél, sajnos nem az én hatásköröm.”

De mért? Lett volna éppen elég, amit félre lehetett volna rakni. Mondjuk ez a csaj még normális egészen, de akkor lássuk mi van a kantinban. Hideg, párolt zöldségek, főtt krumpli, meg zsíros húsok. Fantasztikus. Oké, leszarom, eszem, ami van!

 17:17

 Elcsípett szófoszlányok

„Hát látom, hogy kint törölgeti azokat a kurva asztalokat bassza meg. Ricsi! Hagyd azokat a picsába, majd lemoss az eső(!) Gyere be, és rakd oda azokat a tányérokat”

  17:20

 „Te hogy bírod eddig az első napot?”

„Én egész nap a büfében voltam.”

„Ja. Ez mindent megmagyaráz.

 Kis ari pofa. Egyem a szívedet, Te el leszel itt kárhozva. Mondjuk, lehet, hogy nem is sajnállak.

 17:24

 „Hahóóóó, mit csinálsz?”

„Kirakom a tányérokat, ahogy mondtad”

„De nem oda kell rakni őket, azt mondtam, hogy ODA”

 KÉT. CENTIVEL. ARRÉBB.

 Baszdmegbaszdmegbaszdmeg... VÁÁÁÁÁÁÁ.....

 17:40

 „Ricsi, te mi a fenét csinálsz”

„Cigiszünetet tartok”

„De nem is cigizel”

„És, akkor nem lehet szünetem?”

Neked nyolcmillió volt csak az elmúlt 25 percben, ribanc.

„Mondtam, hogy rekeszekbe rakd az ásványvizeket.”

„De nincs több rekesz.”

„HÁT DE MI AZ HOGY NINCS TÖBB REKESZ HÁT VAN REKESZ HÁT MI AZ HOGY NINCS HÁT DE VAN HÁT VAN DE VAN.”

„De ha egyszer mondom, hogy nincs, honnan SZÜLJEK, hogy ha egyszer nincsen?”

NEM. BÍROM. SOKÁIG. MÁR. MAGAMBAN. TARRRTTTTTANIIII.

 18:15

 „Na akkor kirakjuk az evőeszközöket. Megmutatom, mert látom, hogy nem tudod.”

 Ó, mesterasszony taníts, kérlek, alig várom, hogy átadd nekem a tudást. Oké, lerakja a kanalat balra, a kést jobbra, felülre meg a villát, középen a tányér. Ez pofonegyszerű. Lerakom a következőhöz a villát felülre.

 „Normális vagy? Mi bajod van, miért nem tudod azt csinálni, amit mondok?”

„Most nem értem, mi a probléma? Leraktam a villát felülre, ahogy mutattad.”

„Nem, szerintem én nem azt csináltam.”

 Lerakja a villát. Pontosan ugyanúgy, ahogyan én. NEM ÉRTEM. Mi bajod van, ribanc?

Lerakom a következőhöz megint a villát.

 „Rohadtul nem így kell lerakni a villát.”

És lerakja a villát. Azt hiszem, már látom mi a probléma:

 Konkrétan FÉL centivel feljebb kellett volna raknom. FÉL CENTIVEL. Fél centivel. Komolyan mondom. Na kész, nem bírom tovább, elszakadt a cérna.

 „Ide most mérnökök fognak jönni?”

„Mi?”

„Mérnökök fognak most ide jönni? Ha? Vonalzóval? Akik kimérik, hogy hol van a villa pontosan?”

„Figyelj, hogyha így állsz hozzá, akkor adhatod le a pólót a recepción, és mehetsz haza.”

„Engem nem küldhetsz el, mivel nem dolgozok itt.”

„De most én vagyok beosztásban, ezért elküldhetlek. Úgyhogy add le a pólód, és mehetsz.”

„Még háromnegyed óráig tart a munkaidőm, nem bírod azt már ki?”

 ISTENVERTE PICSA. Élvezd ki, hogy elküldhetsz, ez legyen a legnagyobb teljesítmény életedben. Mintha annyira bánnám, hogy nem kell tovább elviselnem a pofádat. Úgyse bírtam volna már ki. TE JOBBAN JÁRSZ, HOGY ELMEGYEK, KURVÁRA HIDD EL!

 18:17

 „Te HR-es vagy?”

„Mi vagyok?”

„A papíromat csak HR-es írhatja alá.”

„Te milyen szervezettől vagy, ne haragudjá' má’”

„Az lényegtelen, nekem csak egy jelenléti papírt kell aláírni, és azt csak a HR – menedgement írhatja alá.”

Nyilván tisztában voltam vele, hogy fogalma sincs, miről beszélek, de úgy gondoltam, hogy mielőtt még lelépek, kicsit megszívatom a retkes picsa fejét.

„Nem tudom miről zagyválsz, én pincér vagyok, majd én aláírom.”

 Jól van, gyökérkém.

 18:24

 Beírtam 9 től 18:15 ig 9 órát. Nézi a lapot, amin a rublika azt írja: óra, perc. Ez nyilván hibás, percbe nem számolnak óradíjat SEHOL. De úgy hittem ez konvencionális tudás.

 „És ez szerinted 9 óra?”

„Hát ha kilenchez kilencet hozzáadok, 18 jön ki. Neked nem 9 órának tűnik?”

„De ide van írva, hogy ÓRA, PERC.”

„És szerinted bárhol is számolják azt, ahol órabérben díjaznak? Mindig lefelé kerekítenek, ha háromnegyed lenne, akkor is.”

 Ezek szerint nem konvencionális. Vagy csak egy ISTENVERTE HÜLYE PICSA VAGY BÁSZD MEG.

 18:30

 Na, itt megy előttem két szakács a konyhából. Hátha velük értelmesebb hangot tudok megütni.

 18:32

 „Hadd kérdezzek valamit: titeket is felidegel ez a gyökér picsa, vagy csak engem?”

„Ja, ezen ne akadj fenn, mindenki utálja. Egyszer volt, hogy a bátyámmal övültöztek bennt, és a csaj meg majdnem nekiment, holott tesómnak volt igaza. Úgy kellett lefognia az anyjának.”

„Az anyjának, az hogy került, ide?”

„Ő a mosogatós néni, a másik.”

„MI? De hát ő még egészen normálisnak tűnt.”

„Hát, pedig hidd el, sokadik férjét fogyasztja már.”

 Á! Minden világos: nyilván azért lett a csaj egy ekkora picsa, mert nincs otthon apai szigor. Ha nekem ilyen lányom lenne, hát... akkor nem lenne. De mindenesetre valamelyest megértettem a dolgokat. Ennek ellenére sok olyat is láttam már, hogy nem volt apa a családban, és az egyke lány mégse volt picsa. Pláne nem ekkora. Szóval teljesen ez sem érthető.

 18:35

 „Egyébként egy faluból származunk, és ismerem is. A fél falu átment rajta.”

„Úthengerrel?”

„Nem, dehogyis.”

„Pedig azzal kellett volna.”

„Egyéként meg totál nem értem: ez a csaj OCSMÁNY, ráadásul elviselhetetlen. Előbb köpném le, minthogy hozzáérjek.”

„Hát figyelj, falun ez is jó. Lyuk – lyuk, csak a csomagolás más.”

 Érdekes hozzáállás. Nem akarok olyan világban élni, ahol a választási lehetőségeim mindösszesen erre korlátozódnak le.

 18:36

 „De hogy lehet az, hogy én mindig hülyékkel kerülök egy légtérbe, és nem olyanokkal, mint például Ti, akikkel már most jobban érzem magam.”

„Hát biztos azért, mert Te normális vagy, és a hülyéket vonzod.”

 Wow. Keretbe foglaltad az életemet, asszem.

 Köszönöm.

 18:53

 Hah, stoppolós csaj. Elég naív vagy, ha azt gondolod, hogy M.O. –on ilyesmit lehet csak úgy csinálni, pláne a mostani bevándorlós helyzetben.

 18:55

 A stoppolós kurvaeget!

 19:39

 A jó öreg 4-6 – os. Szokás szerinti tömegnyomor. De ez a csaj még egész normálisan néz ki. És megvakarja, majd megnézegeti a hónalját. Na mibe, hogy most meg fogja szagolni az ujjait...

 19:40

 ÉS TUDTAM! De mi ez a szaglási mánia az embereknél? Van aki lábvakarás után szagolja meg, van aki meg köhm, más után. Egy ideje már figyelem ezt, és nem volt még kivételes eset. Mi emberek, rendkívül furcsák vagyunk...

 19:42

 „Nem, köszönöm, nem ülök le.”

„De miért utasítja el mindenki, nem értem.”

„Csak meglepődnek, mert nem az a normális, ha felajánlják.”

 Hát... Szomorú...

 

MICHAEL KAY

Soha olyan figyelmet nem kapott még a környezetvédelem fontossága, mint amelyre manapság példákat látni világszerte.

A II. Világháború után ütötte fel a legelőször a fejét a környezetszennyezés egyre növekvő problémája. Mivel a globalizáció folyamatának beindulása is ekkorra datálható, a tömegtermelés, és a fogyasztói társadalom nyomására a hulladékok felgyülemlése is nőttön nő.

Azonban még nem késő tenni Földünk megvédése érdekében – bár a környezetpusztítás veszélyére már ötven-hatvan éve is felhívták a figyelmünket az igazi szakemberek. Na nem a WWF, nem: a sci-fi írók.

Frank Herbert nevét sokan talán a mára (méltán) kultikussá avanzsált Dűne (1965) kapcsán ismerhetjük, melyből készült filmfeldolgozás is, amolyan „egyszer nézhető” kategóriában. Persze nehéz is egy olyan összetett, és kidolgozott történetet vászonra vinni – pláne pár órás intervallumban -, mint amit Herbert kiagyalt, viszont a sci-fi alapművét megalkotott író kreált még jó pár említésre méltót.

A Zöld Agy (1966) történetében valahol a nem túl távoli jövőben járunk, amikor az emberiség totális kontroll alá vonta a Föld élővilágát, miközben lényegében kiirtotta a teljes rovarvilágot.

Ugye ismerjük Einstein véleményét a méhek kipusztulásáról? Mivel a rovarvilág talán legstrapabíróbb élőlényei, ezért a méhek pusztulását tartják a legvégső figyelmeztető jelnek egy visszafordíthatatlan változásról.

A bolygó különböző zónákra van felosztva: az elnéptelenedett Vörös, és a kontroll alatt álló Zöld zónákra. Ez utóbbiakat az emberiség úgy gondolja, hogy fennhatósága alatt tart, ám a dolgok akkor kezdenek érdekessé válni, amikor valahol Brazíliában egy rendkívüli élőlénnyel kerülnek szembe: egy gigantikusra nőtt rovarral.

Mivel megmagyarázhatatlanul állnak a jelenséggel szemben, ezért egy tudóscsapat a közben még több furcsaságot kiderítendő Brazíliába utazik, ahol megdöbbentő felfedezést tesznek.

A címszereplő nem más, mint egy hatalmas organizmus, mely a bolygó élővilágának egyfajta kollektív tudataként jelenik meg, és aki – az emberrel ellentétben – nem dominanciára, hanem szimbiózisra törekszik. Több fejezetben is „megszólal” és kifejti véleményét az emberek növekvő dominanciaigényéről, valamint egy élhetőbb, utópisztikus jövőképet fest le.

A könyv rávilágíthat arra a korántsem elhanyagolandó tényre, hogy a természet erőivel szemben semmi esélyünk sincs, és ha egyszer lakhatatlanná tettük Földünket, ezt az élő, lélegző óriás-organizmust, mely mindannyiunk otthona, akkor nem lesz több esélyünk.

Michael Kay

Az 1954-es év igazán gyümölcsöző volt az angolszász íróknak, hiszen több olyan remekmű jelent meg, melyek csakhamar klasszikussá, igazi kultusszá váltak. Ilyen például Richard Matheson stílusteremtő Legenda Vagyok című regénye, Isaac Asimov Acélbarlangok remeke, vagy Fredrick Brown hírhedt, A Válasz című, megdöbbentően zseniális novellája.

William Golding azonban nem a science-fiction toposzában alkotott maradandót. A Nobel-díjas író legelső publikációja az emberi lélek kegyetlen, sötét oldalát tárja elénk.

Egy csapat iskolásfiú, és pár náluk is fiatalabb gyerkőc kerül egy szigetre, mely valahol a Csendes-óceán végtelen ölén nyugszik. A maroknyi csapat lassan organizálódik, és egy kis kompánia felkutatja a szigetet, melyről kiderül, hogy lakatlan. Később vezetőt választanak, és létrehoznak egy amolyan „mini-társadalmat”, a maguk szabályaival, törvényeivel, és szokásaikkal.

Az idill persze nem tarthat sokáig, ugyanis csakhamar érdekütközések hada bukkan fel, és a magukra hagyott gyerekek nehezen tudnak racionális, „felnőttes” döntéseket hozni. Nem tudják, hogy miként szerezzenek élelmet, hogyan adhatnának magukról életjelet, milyen úton-módon juthatnának haza, vagy hogy eleve melyik tényezőre kellene nagyobb figyelmet fordítaniuk.

A remekül megírt szereplőkkel könnyen tudunk azonosulni, hiszen mindannyiukban megtalálhatunk valami olyan jellemzőt, amely valahol az emberiség egészét lefedi. Ebben áll a regény nagyszerűsége, és időtállósága is: teljesen megérthetjük a karakterek helyzetét, hiszen mindannyian voltunk gyerekek.

Frusztráló státuszukat átérezhetjük, hiszen az egyik pillanatról a másikra egy felnőttek nélküli, néptelen világba csöppent kölykök élete koránt sem hétköznapi. Hamar menedéket kell találniuk az időjárás viszontagságai elől, tüzet kell csiholniuk valahogy, és nem utolsó sorban meg kell tanulniuk vadászni is.

De kinek kellene ezt a nehéz, véres és kegyetlen munkát elvégeznie? Készen állnak arra, hogy az életben maradásért öljenek? Képesek lehetnek ilyen fiatalon a gyilkolásra? És eközben egyre nagyobb a félelem a dzsungel mélyén rejtőző, mitikus fenevad miatt, mely rémálmokat hoz, és kételyt, irtózatot ébreszt a gyermekek lelkében. Egyre hatalmasabb lesz az a megnevezhetetlen, sötét iszonyat, mely arra készül, hogy mindannyiukat bekebelezze.

Ha megértjük, hogy mit is szándékozik Golding közölni velünk mesterművében, akkor rögtön felismerjük, hogy a briliáns cím bizony telitalálat.

Michael Kay

- még öt megálló -

Nem, és nem! Nem én vagyok a hibás!

Annyi belefektetett időm és energiám van benne, és én mindent megtettem érte, míg ő a karomba csimpaszkodva folyton csak édeseket duruzsolt a fülembe!

De ezen kívül?

Semmit nem tettem ellene, amit bántásként tudnék elkönyvelni.

- még négy megálló -

Jó pár évig tűrtem szemtelenségét, éppen ideje volt megszabadulnom tőle!

Egyébként is mi hasznom származott a közelségéből?

Minden barátomat elüldözött mellőlem féltékenységével, és szinte levegőhöz sem hagyott jutni.

Karom szinte elzöldült szorításától – érzékeimet teljesen szétzilálta örökös uralkodni vágyása!

Ki akarhat maga mellé egy ilyen önző, és akaratos társat?

- még három megálló -

Viszont talán lehet, hogy őt egyedül én érdemeltem ki. Hogy csakis nekem volt szabad miatta szenvednem?

De én nem vágyom erre – csak arra, hogy kaphassak egy újabb esélyt.

Hogy ne keljen tőle függnöm a nap minden percében.

Talán kicsivel jobban oda kellett volna figyelnem magamra.

Hogy lehettem ennyire óvatlan?

Képes leszek nélküle újra kezdeni mindent?

- még kettő megálló -

És ha már minden remény elveszett?

Ha annyira életem részévé vált, hogy egyszerűen nem tudok nélküle már levegőt sem venni? Ha sugárzó lénye olyannyira beleitta magát a testembe, hogy örökre szorításában vagyok kénytelen maradni?

Úgy érzem, mintha napról-napra fogynának az esélyeim.

Eleinte még bizakodtam, hogy rendbe jön minden. De már nem tudok a reggeli napfénynek sem úgy örülni, mint akkor, amikor velem volt.

Végtelenül magányosnak érzem magam.

Mostanság inkább csak nagyokat hallgatok, míg álmaimban csak őt látom.

Karom felé nyúlna, de elrántom előle.

Hogy még mindig akarom-e, hogy velem legyen? Hiányzik életemből pajzán vidámsága, vagy tovább tudok lépni?

El tudom ezt még egyáltalán dönteni?

Nos, ideje lesz -

– már csak egy megálló van hátra - 

***

Eme kis szösszenet 2012 áprilisában jelent meg, és a reakciókból ítélve már akkor is világos volt, hogy nem igazán jött át senkinek (vagy szimplán nem érdekelt senkit :P).

Hülye egy dolog elmagyarázni egy ilyen rövid novellát, de én mindenképp szeretném, ha legalább néhány emberhez eljutna a lényeg, ugyanis úgy gondolom, hogy egy igen fontos lelki jelenségről szól.

/Ahol megjelent kikötés volt a karakterszám tartása, azért lett ekkora terjedelmű.

  **SPOILER**

Természetesen nem egy párkapcsolat végéről írtam, bár értelmezhető akár annak is, a lényeg nem veszlik el tőle.

Viszont én sokkal inkább egy drog-addikt monológnak szántam a dolgot, amelyre több utalást is elhelyeztem (pl. karomba csimpaszkodva folyton csak édeseket duruzsolt a fülembe; minden barátomat elüldözött mellőlem féltékenységével, és szinte levegőhöz sem hagyott jutni; karom szinte elzöldült szorításától – érzékeimet teljesen szétzilálta örökös uralkodni vágyása; ne keljen tőle függnöm a nap minden percében; annyira életem részévé vált, hogy egyszerűen nem tudok nélküle már levegőt sem venni; karom felé nyúlna, de elrántom előle).

Az irónia – nyilván -, hogy nap, mint nap látni olyan párkapcsolatokat, amelyek kísértetiesen hasonlítanak efféle elementáris függőség sajnos nagyon is valós megnyilvánulásához.

Aki ilyet még nem érzékelt, attól kérem, hogy nyissa ki kicsit jobban a szemét – meg fog lepődni, mi zajlik körülötte.

Nos, ez az öt állomás persze nem a metró, vagy villamosról szól, hanem sokkal inkább az Elisabeth Kübler-Ross által interpretált „a gyász/fájdalom/veszteség öt szakaszáról”.

Az első szakasz (v.ö. állomás) a TAGADÁS

A valóság nem az, aminek látszik – túl nagy a veszteség ahhoz, hogy elfogadjuk csuklóból a nagyon is nyilvánvaló tényeket. Amit csak lehet, azt tagadjuk, és nem vagyunk hajlandóak elfogadni a kialakult helyzetet.

A második szakasz a DÜH

Tiltakozás mindenekfelett – minden és mindenki bűnös a kialakult helyzetért. Vagy éppen az ember saját maga. Nyilván nem racionális a feltevés, de a haragtól képtelenné válunk a józan gondolkodásra. Bármi áron szeretnénk helyreállítani a régi helyzetet.

A harmadik szakasz az ALKUDOZÁS

Új esélyt szeretnénk kapni – a valóság talán még nem menthetetlen, elkerülhető a veszély. Minden lehetőséget latba kell vetni, és próbálkozni, hátha van esély.

A negyedik szakasz a DEPRESSZIÓ

Itt már nem számít semmi – csak a bánatról tudsz nyilatkozni. A harag a múlté, már nem erőlködsz azon, hogy megváltoztasd a valóságot magad körül – levertté váltál, elfáradtál. Nem dúl benned harc többé.

Az utolsó szakasz pedig az ELFOGADÁS

Vagyis az utolsó állomás. Valóban: ideje túllépni a fájdalmon– a gyász minden szakaszán túl vagyunk. Így hát nincs más hátra, mint előre tekinteni, a jövőbe.

**SPOILER VÉGE***

Úgy gondolom, hogy Az Ötödik Állomás-ig eljutni gyakran igazán embert próbáló feladat tud lenni, de egyedüli célunk előbb-utóbb mindenképpen az kell, hogy legyen. Hiszen az élet csakis előre halad.

És persze tudjuk jól, hogy az igazi cél az út maga.

Ezért hát járjunk nyitott szemmel a világban, és vegyük észre szeretteinken, ha veszteség éri őket, és legjobb tudásunk szerint segítsünk nekik mihamarabb eljutni az Ötödik Állomásig.

Michael Kay

Gyerekkoromban bátyám (édesapám közreműködésével) sikeresen elhitette velem, hogy létezik egy olyan állam, hogy FINGORSZÁG, ahol az emberek éjjel-nappal csak finganak, megállás és kifulladás nélkül – míg ki nem finganak, természetesen.

Én persze évekig hittem ebben, és bevallom, gyakran elkalandoztam erre a mesebeli helyre, ahol a fingós viccek annyira általánosak, mint a népmesék, és még a falusi legendák is kegyetlenül szaglanak.

Évekkel később persze kiderült, hogy a misztikus finggőzben fürdőző országról alkotott elképzeléseim persze csakis fikciók, és mindösszesen egy félrehallás eredményeként született meg az alapkoncepció, amely Finnország korántsem ismeretlen nevéhez köthető.

De miért is említem ezt a történetet?

Talán ez volt a legelső alkalom életemben, amikor realizáltam, hogy az emberrel az égvilágon bármit el lehetet hitetni, ha elég magabiztosan mondják neki. És itt nincs különbség gyerek és felnőtt között. Sajnos. (?)

De hogyan is kapcsolódik ez az egész Orwellhez?

Nemrégiben olvastam az angol író 1984 című remekét - ami nálam kb. azt jelenti, hogy tegnap. (Memória, ó, te csodás, kár, hogy az élet más területén nem tudlak hasznosítani…)

Nagyobb spoilerezések nélkül (bár, talán mindenki ismeri már a történetét – vagy legalábbis részben) - a cselekményszálra való kitérés teljes hiátusával operálva -, Orwell lényegében a mai társadalom egy igen közeli manifesztációját vázolja elénk.

Mire is gondolok?

1984 világában az egyéni gondolatok, a szabad tudat fogalma nem létezik.

Egy „Pártnak” nevezett hatalom irányítja az emberek hétköznapjait, a reggeli tornától az esti ágybabújásig. Még a WC-re is kamerák követnek, és egy szabad, privát perced sem lehet, mert a Nagy Testvér minden lát, és mindent hall.

Még külön Gondolatrendőrség is létezik, pont azért, hogy mindenféle károsnak vélt gondolatnak (ribillió, lázadás, konspiráció, kreatív ötletek (!), szerelem(!!)) gátat szabjon, és hamarjában kigyomlálja a zavaró elemeket.

A történelem, mint olyan, konkrétan nem létezik – hiszen azt bármikor könnyedén manipulálni lehet, az emberek pedig annyira le vannak butítva, hogy bármit elhisznek, amit mondanak nekik.

Egyszerűen nem emlékeznek arra, hogy két hónappal ezelőtt még egy másik földrésszel voltak háborúban, és egyébként is badarságnak gondolják az egészet, hiszen mindig is a másikkal álltak harcban.

Hát nem?

Meg amúgy is, kit érdekel, amíg nekik megvan a saját maguk kis élete, a kis gondjaik, ugyan minek foglalkoznának a nagyobb dolgokkal? Az nem az ő reszortjuk, ők elboldogulnak a világukban – ott nyugi van, elvégre Nagy Testvér vigyáz rájuk.

A figyelő szem árnyékában boldogok a lelki szegények.

Na persze attól függ, mit nevezünk boldogságnak.

Ha a tudatlanság áldásosnak tekinthető, akkor egyetérthetünk azzal, hogy hülyének lenni gyakran sokkal kifizetődőbb.

A világ olyan rettentően bonyolult, hogy megértéséhez igen magas szellemi szintre jutás, nyitott világkép, és széles látókör szükséges. Ezek elengedhetetlen feltétele a megfelelő intelligenciaszint megléte, melynek elérése persze hosszú, és nehéz feladat. Nem mindenkinek sikerülhet eljutnia addig a pontig, amikor már elmondhatja magáról, hogy látja a felszín mögött rejlő „igazságot” a világban.

És mi a fenéért akarna?

Teljes mértékben meg tudom érteni azokat, akiket nem érdekli a világban zajló folyamatok mögötti „fogaskerekek” mibenléte, és csak azzal foglalkoznak, amit a működésük által tapasztalni tudnak életük során.

Nagyon kevesen jutnak el arra a szintre, hogy felfogják, mi is hajtja azokat a bizonyos fogaskerekeket.

Ahogy Orwell művében haladtam előre a sorok között, olyan érzésem támadt, hogy ezekkel már találkoztam valahol – úgy éreztem, egy kitaposott ösvényt járok be újra.

Nyugtalanító érzés volt – nem egyszerűen déja vu, hanem sokkal inkább annak realizálása, hogy Orwell valami olyasmit akar közölni, amire valamilyen úton-módon már rájöttem.

Amiről Orwell művében ír - az alkotó elme beskatulyázásáról, a gondolatok teremtő erejéről, a kreativitás elengedhetetlen fontosságáról, az emberiség gondolkodni akarásának megfékezéséről, a tudás iránt vágy lemondásáról – azok mind ismerős gondolatok voltak számomra, és nem kellett sok, mire rájöttem, hogy itt többről van szó, mint csupán egy regényről, amely egy lehetséges utópisztikus világot ír le.

Itt sokkal inkább egy nagyon is lehetséges tendenciáról van szó, mely elég régóta a történelem részét képezi.

Ahogy a könyv vége felé haladtam rendkívüli dolog történt: szinte szóról szóra ismerős mondatokkal találkoztam, holott még sosem olvastam az 1984-et, de még csak a filmet sem láttam, így nem értettem, mi zajlik.

Aztán beugrott.

Nos, aki olvasta a könyvemet (imádlak titeket, továbbra is), azoknak talán nem lesz furcsa a kijelentés, miszerint: Orwell könyvében olyan mondatokba futottam bele, amelyek szinte szóról szóra egyeztek azzal, amiket én is leírtam a sajátomban.

Nos, ez nem lehet véletlen. A hideg futkosott a hátamon, mikor ezt realizáltam.

Orwell rájött valami igazán fontosra (vagy sokkal inkább: rálátott), amire később én is, csak ő 46, én meg 23 évesen. (Jé, pont feleannyi idősen. Micsoda véletlen egybeesés…).

Ez persze nem jelenti azt, hogy bármilyen szinten is hasonlítanám magam Orwellhez (ekkora pofám sosem lesz!), de mindenesetre ez mindenképpen jelent valamit, még ha csak számomra is: valami zajlik a világban, amire néhányan igyekeznek felhívni az emberek figyelmét - de az üzenetet csak azok érthetik meg, akik erre fogékonyak.

Ebből pedig egyre kevesebb van.

Itt persze nem csak arról van szó, hogy az elbutulás általános jelenség volt már 49-ben is, mikor még sehol nem volt internet, sem pedig okostelefonok, vagy egyéb, mesterien megtévesztő, IQ csökkentő marhaság.

Sokkal inkább arról, hogy a tudatlanságot ki lehet használni, és jószerivel bármit le lehet nyomni a torkunkon, ha nem vagyunk tisztában a körülöttünk zajló eseményekkel.

A tudatlanság nem áldás, hanem sokkal inkább átok. De nem az egyénre, hanem az emberiség egészére nézve.

A realizálás hirtelen érdekes megvilágításba helyezte a tényt, hogy miért is halt meg Orwell irreálisan fiatal korban (46 évesen).

Na persze azt is mondhatjuk, hogy ez végül is csak fikció, egy kitalált történet az egész,és nem kell mindent belelátni, ami nincs ott.

A kísérteties egyezés pedig csak véletlen.

Ugye…?

Michael Kay

Utálom a teljes indukciót – az egyik legnagyobb baromságnak tartom a matematikai bizonyítások között (a másik az indirekt feltevés módszere, de azt most hagyjuk).

Mi is a metódus lényege? Baromi egyszerű: természetes folyamatok egymásra következésére épít. Természetes számokat használ, plusz néha a 0-t, ez nem mindig eldöntetett.

Nézzünk egy nagyon alap feladatot, csak hogy érzékeltessem a dolgot. Azt mondom, hogy 2^(n)≤3^(n), és hogy ez teljesül minden n természetes számra.

 Hogyan látjuk ezt be?

Először is próbálgatunk. Megnézzük n=1,2,3… -ra. Jelen esetben az alábbi eredmények jönnek ki: 2≤3, 4≤9, valamint 8≤27 (n=0 ra persze 1≤1 az eredmény, mely szintén helyes).

Úgy tűnik, hogy sejtésünk helyes, és ez igaz lesz minden n-re. Ezért fel is tesszük, hogy n-re teljesül a feltevés. Innen kell belátnunk n+1-re. Mit teszünk? Egyszerűen beírunk n+1-et mindenhova, ahol n-et látunk, azaz: 2^(n+1)≤3^(n+1).

 A lényeg, hogy azonosságra jussunk.

Nos, könnyen észrevehető, hogy 2^(n+1) nem más, mint, 2·2^(n), ugyanígy 3^(n+1)=3·3^(n). Tehát az egyenlőtlenségünk 2·2^(n)≤3·3^{^(n)} alakra írható át. Ezután 3-mal leosztva a ⅔·2^(n)≤3^(n)egyenlőtlenséget kapjuk, amivel be is láttuk a kívánt sejtést.

Miért is?

Egyszerű: hiszen a feltevésünk szerint 2^(n)≤3^(n) minden n-re teljesül, így ha a baloldalt beszorozzuk egy 1-nél kisebb számmal, akkor az egyenlőtlenség továbbra is fennáll, és a relációs jel sem fordul meg (hiszen pozitív számmal szoroztunk). Tehát az eredeti feltevés minden n-re teljesül. ■

(Ez valóban egy teljesen alap feladat volt, és csakis az volt a célja, hogy megmutassam vele a módszer kvintesszenciáját. Természetesen ennél jóval bonyolultabb feladatok is léteznek, például oszthatósági feladatok, amiket például középiskolásoknak szoktak feladni, vagy még komplikáltabb analízisbeli kérdések, amikre szintén egy használható bizonyítási módszer a teljes indukció.)

Nos, ez a látszólag alapvető metódus számomra egy totál humbugnak látszik.

Ugyanis: tegyük fel, hogy a suliban kiadnak egy hét szünetet, mondjuk hétfőtől péntekig. Vagyis ha én elkezdem vizsgálgatni a hetet, akkor megnézem a naptárt, és azt mondom: kedden szünet van, szerdán szünet van, csütörtökön is szünet van… hát akkor az év minden napján szünet van, nem?

Na jó, de ezt hogy a francba bizonyítom be?

Mi van akkor, ha én mondjuk karácsonyi szünet alkalmával több nap egymás után is benézek a suliba, és látom, hogy zárva van, felteszem, hogy egy életre bezárt, de azért mégis lecsekkolom egy későbbi, tök RANDOM (:P) időpontban, mondjuk húsvétkor, és azt látom, hogy jé, még mindig zárva.

Akkor ezek szerint mindig is zárva volt?

Nyilván nem, de a teljes indukció azt feltételezné számomra, hogy valóban: a suli karácsony óta nem nyitott ki. Hiszen a teljes indukcióban éppen az a lényeg, hogy akármelyik tetszőleges n-re is nézem meg a feladatot, arra teljesülnie kell.

Eszerint kimondom, hogy ha kedden, szerdán, és csütörtökön szünnap volt, akkor az év minden egyes napján az van. A teljes indukció szerint legalábbis ez áll fenn. Azonban ez a csodás fantazmagória érezhetően gyenge talpakon áll, vagy szimplán: hülyeség. Hiszen ilyen a mesékben sincs, hogy minden egyes nap szünnap legyen. A teljes indukció ezek szerint sántít valahol, hiszen a valóságban nem működik, nem alkalmazható.

 Azonban erről szó nincs.

 Hiszen LÁTOM, hogy működik, számtalanszor HASZNÁLTAM is már, és elmondhatom, hogy felfogom a lényegét, hogy nem hülyeség, nem hasztalan, nem ellentmondásos, hanem teljesen természetes, sokszor használt, működő módszer.

Engem azonban ez nem hagy nyugodni, ugyanis, bár nem a valóságba vetett hitemet ingatja meg, nyilván, de egy nagyon fontos kérdéskörbe férkőzte be magát, ami, bár furcsa párhuzamnak tűnhet, viszont talán annyira mégsem teljesen abszurd.

 A párválasztásról van szó.

Nos, a teljes indukciónak ehhez ugyan mégis mi köze van, tehetnénk fel a kérdést. Nagyon egyszerű: hiszen lényegében (bár kissé nyersen fogalmazva) ugyanarról a jelenségről van szó. Van egy párkapcsolatom, vége szakad, lesz egy másik, annak is vége szakad s.í.t., majd egyszer csak megállapodok. Megtalálom a Nagy Őt, és véget ér a keresés.

Vagy legalábbis így gondolom, de biztos, hogy ez így van?

Gondoljunk csak bele: valakivel nem működik a dolog, találunk mást, azzal se működik, a harmadikkal is véget ér, ezek alapján rögtön feltehetnénk, hogy ok, ezek szerint senkivel sem fog.

Vagyis a teljes indukció szerint tehát nem létezhet ilyen, hogy „Nagy Ő”.

De akkor mégis mi teheti Őt valóságossá? Hiszen mégis látni egymást eljegyző, majd házasodó párokat, vagy gyermeke(ke)t vállaló embereket, akik ezzel egy életre egymáshoz kötik magukat, és róluk mind úgy tűnik, hogy számukra már megvan a „Nagy Ő” (na, hogy ez később mennyire válik be, azt hagyjuk – itt az alapgondolat megléte a lényegi szempont).

 Mitől lesz ez a kép valóságos? Hát persze egyértelmű: attól a bizonyos ’ismeretlen’ tényezőtől, mely megbolygatja egész életünket, és pusztító vaskarmaival belénk kapaszkodva követ végig totyogó csecsemő korunktól a halálos ágyunkig: a kiba**ott IDŐ.

 Nyilvánvaló, hogy egyszer mindenkinek elérkezik az életében az a kor, amikor már nem sok választási lehetősége marad, minthogy ’igent’ mondjon arra a személyre, aki az őt megelőzőknél jobb, és kijelentse: megtaláltam a Nagy Őt (hogy ez „pontosan” milyen korban következik be, arra van egy NAGYON SZÉP matematikai levezetés, de arra itt most kevésnek találom a helyet).

Na persze nyílván azt is mondhatnánk, hogy minden ember különböző, és a sikertelen párkapcsolatoknak pont az a lényegük, hogy általuk jobbá válunk, és ugyanazokat a banális hibákat nem követjük el újból, etc.etc., de számomra ez továbbra sem túl meggyőző, ugyanis:

mi lenne, ha végtelen idő állna rendelkezésünkre? Akármennyi ideig válogathatnánk, és mindig lehetne valaki jobbat találni, mint az azt megelőző?

 Ez katasztrófához vezetne.

Hiába örök élet, ha egyszerűen megállna az egész reprodukciós folyamat, mert mindenki csak tökölne, és válogatna élete végéig, és mindig azt gondolná, hogy „majd találok jobban, mint a korábbi”. A „túl késő már válogatni” kifejezés nyilván értelmét veszítené, és talán az egész emberiség egy másfajta fejlődés irányába menne, azonban mi nem egy ilyen világban élünk.

Mivel mindannyian tudjuk, hogy előbb-utóbb elérkezik egy bizonyos kor, amikor már érezzük, hogy a megállapodás a legkézenfekvőbb megoldás, ezért egyszer csak magállunk, és elfogadjuk, hogy akink van, az a lehető legjobb, legideálisabb személy, és lehorgonyzunk mellette.

Máskülönben meg miért ne tennénk, hiszen egy ember sem képes sokáig elviselni a magány érzését (kivéve persze azokat, akik magával a fogalommal se nagyon vannak tisztában), és hát ugyan ki az, aki úgy gondolja, hogy a személy, aki a leginkább illik hozzá, az épp a Föld másik felén lakozik, nem pedig a szomszéd házban.

 Hiszen egy ekkora világban mégis hogyan lehetne minden egyes embert megismerni, és eldönteni, hogy ki a lehető legideálisabb számunkra?

 Nem véletlenül nem tudunk kvantum-teleportálni, és nem érthetünk minden nyelven – nem kell mindenkit megismernünk ahhoz, hogy megtaláljuk a legmegfelelőbbet.

 Vagyis, más szóval: nem kell minden „n”-re külön-külön belátnunk az egyenletet, elég, ha kihozunk egy azonosságot.

 Így ha tetszik, ha nem, a Nagy Ő az idő múlásának eredményeként születik meg. Hülye egy gondolat, ám csakúgy, mint a teljes indukció esetében, mégis működik a dolog – attól teljesen függetlenül, hogy azt mi megértjük-e, támogatjuk-e, elfogadjuk-e, illetve szeretjük-e, vagy sem.

 És pont ettől ilyen furcsán csodálatos ez a világ - és az Élet maga.

 Michael Kay

Én alapvetően nem tartottam magam Tolkien rajongónak.

Olvastam a Gyűrűk Urát, majd a Hobbitot is, de annyira mélyen nem maradtak meg bennem. A Gyűrűk Urában rengeteg logikátlanság van, amit a filmekből kigyomláltak, így az ott vázolt történet nekem jobban tetszik. A Hobbit pedig eleve gyerektörténet, tehát neki nehezen róható fel, hogy néhol gyermekien naiv. Nem volt rám túl nagy hatással egyik sem.

Aztán elolvastam a Szilmarilokat.

(Mivel eredeti nyelven olvastam, ezért a neveket, fogalmakat is úgy fogom írni, pusztán azért, mert nem tudom, hogy a magyar fordításban (amit három különböző ember végzett, az ilyesmit nagyon ellenzem amúgy) milyen kifejezéseket applikáltak.)

Nos, eleinte kissé ódzkodtam attól, hogy a könyv javarészt dialógusmentes, valamint, hogy Tolkien halála után sok évvel adták ki először, ugyanis így félő volt számomra, hogy olyasmi is belekerült (vagy épp kikerült), aminek nem kellett volna. De mivel túlságosan nem voltam nagy rajongó, így szemet tudtam e fölött hunyni.

És milyen jól tettem.

A Szilmarilok története a világ keletkezésével kezdődik, azaz az Ainurok énekével – vagyis hogy hogyan énekelték meg az univerzumot, és a Földet.

Volt egy mindenható főisten, Eru Ilúvatar, és az ő legelső teremtményei, a Valar (ok) és az ő „teremtményeik”, a Maiar (ok).

Szóval ők megalkották a világot, de volt köztük egy, Melkor, akinek a megalkotott világ nem igazán tetszett, és igyekezett a saját képére formálni azt (ismerős sztori?).

Később még nagyobb tanúbizonyságot tesz pöcsfejségéről, és hogy mennyire sikerült felvennie néhány igazán irritáló, amúgy manapság emberi tulajdonságot.

De ne szaladjunk ennyire előre.

Ilúvatar gyermekei az elfek, vagy tündék. Jó, tehát az elfek (olyan balfaszul hangzik, hogy „tünde”. Ez egy női név, nem egy faj neve. ELFEK, maradjunk ennyiben). Róluk ugyebár tudjuk, hogy halhatatlanok, és nem mellesleg badass-ek.

Ez nem sokkal azután akkor derül ki, amikor Feänor, a Noldor herceg megalkotja a Szilmarilokat. Ezek a rendkívüli ékszerek nagyon megtetszenek Melkornak (akinek nem mellesleg maga Sauron a jobbkeze), ezért úgy dönt, hogy ha már Feänor nem adja oda neki önként, akkor lemészárolja az apját, és mondjuk ellopja őket.

Pöcsfej, mint már említettem, de hát, végül is, ő egy isten, mi a fenét lehetne ellene tenni?

’Hát, mondjuk lázadjunk fel, és üzenjünk hadat neki, a rohadt életbe is!’ – mondá erre Feänor, és a Valák tanácsára fittyet hányva száműzetésbe vonul, és ostrom alá veszi az általa Morgoth-nak kikiáltott pöcsfej citadelláját.

Hát nem beszariak az elfek, valljuk meg. Ostrom alá vonnak egy istent, aki ork-hordákkal, Balrog-hadsereggel(!), később pedig sárkányokkal van felfegyverezve. Epic!

Beleriand nagyon hamar brutális háborúk melegágyává válik, és olyan kegyetlen történeteknek ad otthont, amik magasan túlszárnyalják a Gyűrűk Ura legdurvább eseményeit is.

Amiket Morgoth művel az elfekkel, az bizony elég kegyetlen.

A könyv az elfek melodramatikus történetére van kihegyezve, az ő örök életük legtragikusabb, legnyomorúságosabb idejét ismerhetjük meg, olyan hősöket megismerve, kikhez hasonlók sem születnek a későbbi korokban. Az Első Kort nem véletlenül hívják hősiesnek.

Ha láttuk a Hobbit legújabb installációját a mozikban (ki nem?), akkor abban emlékezhetünk minden idők egyik legjobb üldözési jelenetére – az ominózus hordókra gondolok. Na most ott volt némi bepillantásunk, hogy milyen is egy elf harcos, ha épp jókor van jó helyen.

Legolas olyan, mint egy istenverte ninja.

Fel nem fogná az ember, hogy mégis hogy a fenébe lehet legyőzni egy ilyen katonát. Láthatjuk, hogy egész ork hadosztállyal elbánik fél kézzel.

De most azt képzeljük el, hogy több tízezernyi ilyen harcos van a csatatéren! Milyen brutális pusztítást lehetnek képesek véghezvinni!

Ráadásul az Első Kori kegyetlen háborúkban évszázadokig edzett High-Noldor elfek ennél sokkal keményebbek voltak – Legolas szinte kisgyermek hozzájuk képest! Az ég szerelmére, némelyikük puszta kézzel Balrogokat terített le!

Belegondolni abba, hogy milyen iszonytatóan tömény orksereg kellett ahhoz, hogy bennük kárt tegyenek, félelmetes…

A Szilmarilok elolvasása után teljesen átértékeltem Középföldéről alkotott nézeteimet. Én már egészen máshogy tekintek az elfekre – sokkal jobban át lehet érezni a fenségüket, és hogy legtöbbjük tényleg évszázadok, évezredek óta él már, és olyan durva dolgokat látott, amiket senki azelőtt. Számomra egy igen felkavaró, és megható történetként marad meg a könyv, egyike a kedvenceimnek.

És amikor azt hittem, hogy ezt már nem lehet fokozni, akkor lépett közbe a Blind Guardian.

Tudtam én azt már régebben is, hogy igen, a német eredetű banda írt egy albumot ’Nighfall in Middle-Earth’ címmel, és hogy a dalszövegek a Szilmarilok eseményeit követik le, de sosem hallgattam bele, hiszen a könyv elolvasása nélkül nem láttam sok értelmét.

De mihelyst végeztem vele, végighallgattam. És hát, aztarohadt!

Életem egyik legjobb könyvélményét még minimum megháromszorozta! Ha ugyan ilyesmi lehetséges.

Ismertem régebben is a bandát, de nem gondoltam, hogy ennyire baromi jók. Semmi túlzás nincs abban, ha azt mondom, hogy a Nighftall in Middle-Earth az egyik legjobb könyv-score (könyvzene, létezik ilyen?), amit valaha alkottak (A másik a Manticora ’Hyperion’-ja :P).

Nem csodálom egyáltalán, hogy a Blind Guardian népszerűvé válásának ez az album volt a kulcsa: annyira fenomenálisan el van találva a könyv komor, sötét hangulat, hogy pillanatok alatt el lehet benne nyakig merülni. A szomorkás, lassú, vagy a hősies, kemény dallamok hűen követik a könyv történeteit, és a karakterek tragédiája csak még erőteljesebben megelevenedik szemünk előtt.

Kedvünk lenne teljes harci gúnyát ölteni, és bajtársainkkal a Noldor harci kürtök zengő dallamára büszkén, diadalittasan Morgoth sötét serege ellen vonulni.

Elég csak arra a nevezetes párbajra gondolnunk, amikor a Noldor High-King kihívja maga ellen Morgoth-ot. A könyvben hamar el van rendezve a dolog (attól függetlenül drámai), és valahogy sóvárog az ember azután, hogy „lásson” belőle valami többet.

Ugyanígy voltam ezzel én is, aztán meghallgattam a Time Stands Still című dalt, és a dráma rögtön új értelmet nyert a fejemben.

A zenének bizony nagy hatalma van.

Ahol egy könyv nem éri el a kellő hatást, ott rá tud segíteni. Na de a kettő együtt! felejthetetlen élmény.

Kívánom, hogy más is fedezze fel Tolkien imádnivaló sötét oldalát, és legalább olyan fenomenális katarzisokban legyen része, mint amilyenekben nekem volt.

Vagy még nagyobbakban!

Michael Kay

Ha az ember régi fényképetek nézeget, akkor előbb-utóbb megszállja valami váratlan, hirtelen jövő gondolat. Hogy ez az idea jó-, avagy rosszindulatú-e, az nem feltétlenül egyértelmű.

Eleinte legalábbis semmiképp sem dönthető el.

Sokszor, sok helyről hallani, hogy a magyar népesség fogyatkozóban van.

Nos, nem vagyok demográfus, soha nem is leszek az, így én saját tapasztalataimra hagyatkozva tájékozódom ez ügyben, és azt kell mondjam a rémhír kapcsán: egy nagy lófa**t!

Akármikor, amikor lehetőségem adódik arra, hogy kicsit emberek közé menjek a városba (mely ritka alkalmakkor is lelkiismeret-furdalásom van, ugyanis 100%, hogy azt az időt tanulással kellene töltenem…), mindenhol vagy babakocsit toló szülőt/ket, vagy csecsemőket, vagy rohangászó kisgyerekeket látok. Akármikor a városban járok.

Nekem ezen tapasztalataim alapján egyáltalán nem tűnik olyan komornak a jövő generációjának potenciális megléte.

De lehet, hogy folyton illuminált állapotban megyek a városba, persze ez sem kizárt, ettől függetlenül nem hiszem, hogy az ember részegen mindenhol kisgyerekeket vizualizálna maga köré – nem túl racionális felvetés, na.

Persze a gyerkőcökkel nincs gond (amíg nem Nekem kell velük foglalkozzak – erről majd később), hiszen a jövő zálogát képviselik, és a gyermekzsivaj az egyik legfelemelőbb zajok egyike.

Hát, ugye, már akinek.

De egyelőre nem ez a lényeg, és nem is a gyerekek puszta léte az, ami engem zavarni szokott egy-egy olyan embernél, akinek már van gyereke, illetve nemrég szült, satöbbi.

Ami engem baromira zavar, az annak a gondolatkörnek a materializálódása, miszerint „a gyerekvállalás a világ legnagyobb teljesítménye egy ember életében”.

Emiatt van az, hogy akinek gyereke születik, annnál mindenhol felbukkan a gyerek feje. Mindenhol. Rákeresel az illetőre, és kidob egy gyerekfejet. Egy csecsemőfejet, amiről el sem lehet dönteni, hogy most fiú-e, vagy lány (igen ritka esetben lehet, de min változtat az?).

Engem baromira idegesít, hogy az emberek úgy gondolják, gyereket csinálni óriási teljesítményt igényel. Fogjátok már fel emberek, hogy az egyáltalán nem nehéz dolog! Össze sem hasonlítható egy Nobel-díj megszerzésével, például, vagy egy zenemű megírásával, vagy egy könyv megírásával. Csak hogy pár triviális példát említsek.

Kicsit realizálódhatna bennünk az, hogy összehozni egy gyereket nem annyira nehéz - arra szinte bárki képes. Még az is, akinek nincs keze-lába.

Könyörgöm, még Stephen Hawking is összehozott, nem is egyet, úgy, hogy nyaktól lefelé béna!

Egyesek úgy élik meg az életükben bekövetkező gyermekáldást, mintha az lenne életük legnagyobb, legvégsőbb teljesítménye. Hányszor hallani: „ők a gyermekeim, mit érnék ÉN nélkülük. Mihez kezdenék ÉN nélkülük. Mi értelme lenne az ÉLETEMNEK nélkülük?”

Ezt még Dr. Csernus Imre A NŐ című könyvében olvastam, és igazából csak nemrég realizálódott bennem a gondolat, miszerint az ilyen nők azért szülnek gyermeket, hogy ezzel kvázi „letudják” a társadalom iránti kötelezettségüket, hiszen mi értékesebb lehet annál, mint hogy létrehoztak egy emberi lényt, aki gyarapítja honfitársai lélekszámát? Hát akkor ők már értékes állampolgárok, nem? Hát ki merészelne nekik beszólni, hogy semmi hasznosat nem hoztak létre? Hogy semmi jelentősége nincs létezésüknek, semmi nyomot nem hagynak a világban?

Na igen, persze mondhatnánk, hogy mit pofázok én itt, elvégre nem vagyok nő, sosem szültem (és hát sejthetően nem is fogok), mégis mit képzelek én, hogy ócsárlom itt a gyermeküket büszkén, ő, felvállaló nőket?

De mint már oly sok esetben jöttem ezzel, és hasonlóval elő - szerintem egy gyermekáldás két emberre tartozik – és az ők szűkebb társaságára. Mint ahogyan a párkapcsolatok, UGYEBÁR. Bár nem csináltam még gyereket (persze a metódusokról, ehm, olvastam könyveket…), mégis tisztában vagyok vele, hogy baromira nem nehéz összehozni. De tényleg, akár 10-15 perc alatt megvan.

De legyen egy óra (csak hogy legyen ebben valami személyes jelleg).

Viszont én azon emberek közé tartozom, akik speciel írtak már könyvet, és tudhatja, hogy az baromira nem ennyi időbe telt. És nem is két órába. Szerintem (szerintem), sokkal nagyobb erőfeszítésbe tellett részemről, mint egy gyermek létrehozása telhetne.

Ennek ellenére nem tolom mindenki arcába, hogy „nézd, ez itten a könyvem, éééén íííírtaaaaam, qrvasok időmbe telt, vért pisáltam a végére, reggeltől estig melóztam vele szünet nélkül, úgyhogy figyuzzzzad, ENYÉM ENYÉM ENYÉÉÉÉÉÉM”.

Mielőtt még a torkomnak ugrana bárki: nagyjából öt éve vannak gyerekneveim. Összesen nyolc, melyet – perverz módon – két gyerkőcre szánok, egy lányra, és egy fiúra. Hogy miért négy nevet? Egyrészt különlegesnek tartom, ha valakinek több neve van, másrészt én hiszek a „nomen est omen” gondolatkörében, és a célom az, hogy lehetőséget adjak számukra, hogy megtalálják a nekik leginkább tetsző életet.

Persze még fényévekre vagyok attól, hogy akár csak töredékét megadhassam egy potenciális porontynak, lágyékom látens gyümölcsének mindabból, amit úgy gondolom, joggal megérdemelne bármely újszülött gyermek, főleg, hogy jelenleg magamat taknyos kölökként (amit egyébként gyermeknevelés szempontjából kifejezetten előnynek tartok, és amúgy szerintem én örökké gyermeki szemmel fogom nézni a világot – ez nem tudom mennyire előny, de kreatív embereknél be szokott válni hasonló idea), mintsem felelősségteljes, racionális döntéseket meghozni képes felnőttként látom, ámbár határozott előrelépést, kifejezetten erős progressziót vélek felfedezni önnön jellemfejlődésem életem végéig tartó ciklusának jelenlegi szakaszában.

Elmondhatom, hogy én alapjáraton ki nem állhatom a felelőtlen embereket.

Ebbe beletartoznak a zabigyereket vállaló párocskák, de azok is, akik 1,5 év ismeretség után házasodnak össze. 1,5 évnyi ismeretség után, akivel aztán élete végéig lesz együtt? Ezt hogy gondolhatják komolyan? Egy pulóvert megunok 1,5 év alatt, aztán meg csak vakarom a fejem, hogy mégis, hogy vehettem fel azt a pulóvert?

Ezzel egy majdnem ekvivalens, amikor valaki néhány hónap ismeretség után összeköltözik a másikkal, amikor halvány fingja nincs arról, hogy mit is akar az élettől.

De ez egy másik történet.

Egy sötét, idegörlő, aljadék, undormány, ingerhányadék történet…

A gyerekvállalást nagy felelősséggel kellene viseltetni. Ebbe véleményem szerint nem fér bele az, hogy a gyerekünket használjuk fel kifogásra, amiért nem vagyunk képesek semmi értékeset létrehozni a világ szellemi értékét gyarapítandó. Úgy gondolom, hogy a gyermekáldásnak egy olyan különleges eseménynek kellene lennie valakik életében, mely két felnőtt felelősségteljes döntésének eredménye, és nem csak holmi indok arra vonatkozólag, hogy ne kelljen egyéb, amúgy szellemileg megerőltető tevékenységgel foglalatoskodni.

Először érzem azt, hogy eljutottam arra a pontra, amikor már nem ellenzem csuklóból és általánosan a gyermekvállalás gondolatát.

Ezt pusztán csak arra alapozom, hogy vagyok annyira racionális, hogy átlássam: mennyire nem hasonlítok a fentebb említett emberekre.

De persze ez ettől még nem jelent ’semmit’…

Michael Kay

Általában nem szoktam véleményt írni könyvekről csak úgy.

 Azt gondolom, hogy egy könyvélményt nem lehet semmi máshoz sem hasonlítani, és mivel túlságosan szubjektív, így vélekedni róla kicsit talán furcsán hat. Viszont a közelmúltban egy olyan könyvet olvastam el, melynek úgy érzem még jó ideig a hatása alatt leszek, és könnyebbnek találom „feldolgozni”, ha írhatok róla (és ki tudja, ettől lehet másnak is megjön a kedve hozzá – aminek csak még inkább örülnék), ugyanis egy ilyen keserédes, megindító történeten nem lehet csak úgy továbblendülni.

 (Na persze Dan Simmons Hyperion Cantos-án sem, de kevésnek érzem magam ahhoz, hogy AZT szavakba öntsem… az túlhalad jelenlegi tudásomon)

 Számításaim szerint az IT (AZ) nagyjából 560 000 szavas könyv, mely 1116 oldalon terült el a birtokomban lévő kiadásban. Csak összehasonlításképp: az Ótestamentum 593 493, az Új Testamentum 18 253 (vagyis a Biblia összesen 774 746), L. Ron Hubbard zseniálisan mesteri, Battlefield Earth (Háború a Földön – gagyi cím) című könyve 460 000, a Gyűrűk Ura 481 000, James Joyce Ulysses-e 265 000 (nem is olyan sok ahhoz képest) - valamint az én könyvem 180 000 szavas.

 Kifejezetten büszke vagyok arra, hogy egy ilyen masszív könyvet elolvastam, főleg hogy angolul, és hogy relatíve kifejezetten gyorsan.

 Ó, emlékszem, mikor gyermekkoromban még mérhetetlen utálattal álltam a könyvespolccal szemben, ódzkodva az Egri Csillagok ma már NEVETSÉGES, 400 oldalas vastagságától, és szinte hidegrázást kaptam, ha a „kötelező olvasmány” frazeológia akár csak felsejlett egy-egy magyar órán. Ma viszont kifejezetten ellenszenvvel tekintek minden olyan emberre, aki nem olvas rendszeresen.

 Vannak kifejezetten jó rövid könyvek is, mint például George Orwell Animal Farm (Állatfarm) című, hátborzongató remekműve, mely alig 100+ oldal, vagy ugye eleve a novella műfaja, mely épp rövidségével igyekszik gyors, ámde nagy hatást kifejteni, és olykor egy-egy novella nagyobb erejű tud lenni, mint egy regény.

 De egy 1000+ oldalas könyv nem véletlenül terjeszkedik el annyin– azért ott sejthető, hogy valami nagyról, valami többről van szó, és nem véletlenül lett olyan hosszú, amilyen.

Meglepő, hogy amennyi gigantikus könyvhöz eddig szerencsém volt, annál egyiknél sem éreztem azt, hogy lett volna benne fölösleges, vagy túlhúzott leírás.

Viszont a számtalan közül jelenleg az IT a leghosszabb könyv, amit valaha is olvastam – és jó ideig úgy sejtem, ez is marad. Na nem azért, mert nem élveztem volna, SŐT(!), de az ilyen hosszú történetek bizony nagyhatásúak és leterhelők tudnak lenni, én pedig különösen fogékony vagyok rájuk.

Olvastam már ennél hosszabb „saga”-kat is (a DUNE például hozzávetőlegesen 5000 oldalnyi angol szöveg), de mivel itt csak egy könyvről beszélünk, ezért határozottan jóleső érzés fogott el, mikor végeztem vele. És hogy mindezt MEGÍRNI milyen TITÁNI teljesítmény – Ó-TE-JÓ-ÉG!

[egyébként az IT Stephen King egyik legvaskosabb regénye – ennél kicsivel hosszabb a The Stand – The Complete & Uncut Edition (Végítélet), illetve valamivel rövidebb az Under the Dome (a Búra alatt)]

Stephen King, korunk egyik legmeghatározóbb, legnépszerűbb írója, aki egyébként a való életben egy HALÁLI figura. Elképesztő humora van – érdekes, hogy nem írt effélét, és hogy neve mára egyet jelent a minőségi horror műfajával. Ha igazán meglepő, bizarr, hátborzongató történetekre vágyunk, akkor kétségtelen, hogy István a Király.

Történetei emberközpontúak, éppen ezért hitelesek, viszont itt nem állt meg, és elmondható, hogy kevés olyan író akad, aki mesteri szintre fejlesztette a különböző műfajok egymásba ágyazását, mint például a fantasy és sci-fi kettősét. Számtalan művét filmesítették már meg, és gyakorta novelláiból is születtek egész estés művek. Kétség kívül az egyik legsokoldalúbb, legtermékenyebb és legkreatívabb írok közé sorolható – minden megjelent műve bestseller.

Stephen King legelső művéhez, a Carrie-hez, még évekkel korábban volt szerencsém, és az igazat megvallva nem hagyott túl nagy nyomot bennem.

Persze nyilvánvaló, hogy minden írói karriert el kell kezdeni valahol.

Süt a könyvről, hogy nincs még mögötte annak a hatalmas tehetségnek a megcsillanása, amely az írót azóta olümposzi magasságokba repítette. Mégis megvan benne az a hamisítatlan King-életérzés, mely az író védjegyévé vált.

Olyanok, mint az álmos kisváros helyszíne, traumákkal teli gyermekkor, természetfeletti erők jelenléte, vagy a szülői elnyomás.

Azonban sok fontos, a történetben csak sokkal később bekövetkező esemény már rögtön az elején el van mondva, így tulajdonképpen már az első pár oldalon kiderül, hogy mi lesz a regény befejezése. Ez sokakat zavarhat, (köztük engem is) míg másokat éppen ez tapaszthat a lapokhoz, mert kíváncsisággal töltheti el, hogy mégis milyen események vezetnek el a kaotikus végkifejletig.

Carrie, a kissé csúnyácska kamasz lány válik célpontjává a gimi nagymenő csajainak, miután egy számára érthetetlen baleset folytán rájön, mit is jelent nővé érni. Innentől láncreakciószerűen követik egymást az események, és míg a többiek mit sem sejtően tovább ostromolják ócsárló szavakkal a szerencsétlen leányzót, addig a Carrie-ben lakozó félelmetes erő csak arra vár, hogy pusztító erővel kitörjön.

Érdekesség, és talán már agyonrágott sztori, hogy a regény első kézirata a szemétkosárban landolt, ahonnan azt King felesége halászta ki, majd meggyőzte férjét, hogy fejezze be a regényt, mert ő lát benne fantáziát - és lám: a Carrie a mai napig az író egyik legismertebb, legjobb műve.

Én ezzel azonban nem egészen értek egyet - pláne nem az IT után…

Talán tisztában vagyunk a ténnyel, hogy a Stephen King-féle történetek filmadaptációi borzalmasak – a szó echte pejoratív értelmében.

A filmek valahogy olyan bugyuták, és nevetségesek, annyira túljátszott jelenetekkel, hogy néha olyan érzést keltenek az emberben, mintha valami nevenincs író sosem hallott történetét néznénk éppen megelevenedve.

Pedig Stephen King nem azért lett híres és közkedvelt, mert annyira elcsépelt sztorikkal állt volna elő.

De a filmváltozatok valahogy mégis teljesen lelohadtak, élettelenek, és nem utolsó sorban messzire eltérnek az eredeti történettől.

Ugyanez a helyzet az IT-tel is.

A mini-sorozatként létező borzadály, ami 3 órás időintervallumban terpeszkedik, mindig is gyerekkorom egyik, hát úgymond meghatározó „horrorfilmje” volt, és emlékszem, hogy a filmeket látva nővérem például hetekig teljesen ki volt akadva, és többé nem is akart bohócok közelébe sem menni.

Na hogy mi miért néztünk olyan fiatalon efféle filmeket a TV-ben, azt nem tudom, de így utólag sem gondolom azt, hogy ebből nagy bajunk származott volna (én legalábbis nem érzem így, bár a bohócoktól herótóm van, ez kétségtelen), mivel így egyrészt egyáltalán tudomásomra juthatott, hogy létezik ilyen alkotás, másrészt pedig akármikor beijeszthettem nővéremet egy plüssbohóccal, ami akkoriban néha egészen jól jött.

Ha esetleg nem ismernénk a történetet (eddig mindösszesen egy, azaz EGY emberrel találkoztam életem során, aki olvasta a könyvet – viszont a filmet SENKI nem látta, de még csak nem is hallott róla. Nagyon furcsa gyerekkorom volt ezek szerint):

Derryben járunk, egy átlagosnak tűnő kisvárosban, ahol egy gyermekgyilkosság után Mike Hanlon felhívja hat barátját, akikkel együtt tett fogadalmat, hogy a 30 (a könyvben 27) évvel korábban tett fogadalmukat betartsák.

Ugyanis korábban épp ugyanígy indult be egy gyilkosságfolyamat, melyet gyerekkorukban ők maguk szakítottak félbe, amikor a városban élő valami belekezdett rémálomszerű tevékenységébe. A film visszaemlékezések közepette mutatja be a hét kiskamasz (hat fiú és egy lány) természetfeletti küzdelmét a számukra is megnevezhetetlen „AZ”-zal, majd szépen eljutunk a felnőttek küzdelméhez is, akik erősen megfogyatkozva veszik fel a harcot a halottnak hitt rémmel.

Mivel gyerekkoromban sosem láttam a film végét, ezért mindazt, amiről lemaradtam, csak évekkel később tudtam pótolni, de aztán végre teljes egészében végignéztem a 3 órás művet.

Persze semmit nem értettem az egészből, ami nem csoda, hiszen eléggé kaotikus, és vígszínházba illő, összecsapott a vége, és lényegében semmit nem tudunk meg arról, hogy ez a szörny hogyan képes bohóc alakban megjelenni, honnan jött ide, miért, mi dolga a gyerekekkel, miért csak ők látják, miért hatnak ellene bizonyos dolgok, míg más dolgok miért nem – vagy hogy miért épp egy hatalmas PÓK képében jelenik mg a film végén.

Semminek nincs értelme.

Éppen ezért tört fel bennem az olthatatlan tudásszomj, mert képtelen voltam elhinni, hogy egy ilyen vaskos könyvből, King egyik leginkább emlegetett, legemlékezetesebbként aposztrofált művéből ekkora elképesztően röhejes agyrém jöhessen létre. Egyértelművé vált, hogy a könyvet el-kell-olvasni.

Viszont csak évekkel később jutottam el odáig, hogy végre a kezeim közé kerülhetett a mű, de azt kell, mondjam, hogy talán a lehető legideálisabb pillanatban ért el hozzám.

Pár évvel korábban még nem tudtam volna megfelelően értelmezni és befogadni.

Az IT nem gyerekeknek való, és nem csak azért, mert néhol igen durva, és meghökkentő, hanem mert egyszersmind megindító, alapjaiban megrázó, és mély gondolatokat ébresztő, gyakran igen súlyos oldalakkal rendelkezik.

Ez az első olyan könyv, amiből számottevő idézetet gyűjtöttem ki, mert olyan sok elgondolással találkoztam, amelyek számomra mély benyomást gyakoroltak.

A könyvnek nem sok köze volt a filmben látottaknak, bár 1-2 jelenet szinte szóról szóra megegyezett - ami hát valahol elvárható, és megérthető -, viszont egy 1000+ oldalas könyvnél óhatatlan, hogy a filmváltozat nagyon nehezen tudja kiadni azt a tömérdek információt, és értéket, amit a fél téglányi mű magában hordoz.

A film viszont emiatt totális káosz, egy érthetetlen maszlag, és csak Tim Curry idegesítő bohóckodása (ha-ha) miatt ismerik néhányan. Nem sok értelme van, de ha más nincs is, talán arra jó, hogy felkeltse az érdeklődésünket a könyv iránt – ami viszont abszolút feledhetetlen, életre szóló élményt nyújthat.

Történetünk nem lineárisan halad, hanem ide-oda ugrálunk benne, de ez egyáltalán nem követhetetlenül zajlik.

Például elkezdődik a fejezet, amelyben az egyik főszereplő utazik a repülőn Derry felé, és közben apránként visszaemlékezik gyermekkorára, amely valahogy, egészen a hívás napjáig, valahogy teljes mértékben kitörlődött az emlékezetéből. A Teknősről sincsenek emlékek.

A hét kiskamasz, Ben, Bill, Eddie, Richie, Stan, Beverly és Mike hajmeresztő eseményekbe keverednek, és nagyon hamar kénytelenek lesznek elfogadni a tényt, hogy Derryvel valami nagyon nem stimmel.

 Túlzott spoilerezésbe nem kezdek bele, de előre leszögezném, hogy ez a könyv brutális. Olyan durva vérengzések vannak benne néhol, hogy pár percre meg kell állni az olvasással, mert egyszerűen felkavaró belegondolni az olvasottakba.

 Azonban olyannyira magával húz a történet, hogy tényleg nagyon-nagyon-nagyon nehéz letenni a könyvet. Sok ilyennel találkoztam már, de ebben az esetben éreztem ezt a leginkább jellemzőnek. Mintha néhány oldal elolvasása után elnyelne egy vérörvény, és sodródsz az árral, de közben belül vigyorogsz, mert érzed, hogy valami olyan élményben van részed, ami egyedülálló, és szívhez szóló.

 Fontos elemét képzi a könyvnek, hogy a vége felé teljesen olyan, mintha valami álomszerű cselekménybe pottyantunk volna bele.

 King zseniális írói bravúrokkal operál – nagyon tetszett, amikor az egyik fejezetrészt a mondat közepén félbehagyta, majd a folytatás az az előző mondat első felével zajlik tovább, miközben értelmes, és követhető cselekményt vázol. És mindez teljesen különböző idősíkon.

 Elképesztő volt ezt olvasni, néhol őszintén felnevettem, annyira fenomenális volt a megfogalmazás, és szinte beleborzongtam az író szédületes tehetségének a megnyilvánulásába. A Carrie csetlő-botló nyelvezete után egy jóleső felütésként ért az IT bámulatos történetvezetése, és sorainak szépirodalmi csengése.

 Vaskos mivoltánál fogva az IT számtalan toposzt érint, és nagyon érezhető, hogy King minden szegmensnek nagy szerepet szánt ebben a műben.

 A gyermeki fantázia ereje egy kulcsmotívuma a regénynek, és hőseink a gonosz elleni küzdelmének fő hajtóereje, melyből erőt, kitartást, és energiát nyernek. A városban somfordáló, alakváltó, megnevezhetetlen lényről kiderül egy s más, de többek között az segít a gyerekeknek túlélni a szörnyűségeket, hogy mindig kiállnak egymás mellett, és hisznek a képzelőerejük legyőzhetetlenségében.

Éppen ez az, amit felnőttként fel kell idézzenek magukban, és többen félnek is, hogy már képtelenek lesznek rá.

És éppen ez az, ami a felnőttek világára oly jellemző, deprimáló hangulatot idézi elő – sokan elfelejtették, hogy voltak valaha ártatlan gyermekek, akiknek a fantáziája nem ismert határokat. Akik hittek abban, hogy gyermekként bármire képesek lehetnek, legyőzhetnek bárkit és bármit, ha összefognak, összedugják a fejüket, és kigondolnak valami olyat, ami csak felnőtt fejjel tűnik abszurdnak, holott teljesen logikusnak kellene tűnjön. Hogy az önfeledt gyermekkornak nem csupán egy szép emléknek, puszta ábrándnak, hanem egy nagyon is jelen lévő valóságnak kellene lennie.

Igaz, hogy ami életünk hajnalán elégségesnek bizonyult, az nem lesz elég délben, de miért ne meríthetnénk erőt gyermekkorunk szépségéből, életteliségéből, tisztaságából, hiszen az emlékek ott vannak a fejünkben, nem kerül semmibe őket felidézni!

Ebben is rejlik a könyv varázsa: azzal, hogy nem folytonosan követik egymást az események, hanem visszaemlékezésszerűen, ide-oda ugrálva az idősíkok között, megalkotván a maga örökkévaló mivoltát.

Hisz gondoljunk csak bele: maga az élet lineáris, halandó.

Megszületünk, élünk, s meghalunk, ez ellen nem tehetünk semmit, csak hagyjuk, hogy sodorjon a hullám magával.

De az emlékeink absztraktak, nemlineárisak, s ennél fogva időtállók - az emlékek halhatatlanok.

És ugyanez igaz lehet ránk is – ha vannak, akik megőriznek minket emlékeikben, akkor nem tűnünk el, nem múlunk el.

Örökkévalók leszünk.

És hiába félünk, hogy elkap ’AZ’, amely lehet egy szörny, lehet valami rossz élmény, vagy félelem a felnőtté válástól, vagy bármi egyéb, rettenetesnek tűnő következménye életünknek, mindig eszünkbe juthat, hogy vannak halhatatlan erők is ebben a világban, melyek nem múlnak el egykönnyen, és fenségüket nem halványíthatja el semmilyen baljós gondolat.

Erők, melyek folyton jelen vannak körülöttünk, egymásban és bennünk is, és nekünk csupán annyi a dolgunk, hogy gyermeki szemmel nézzünk körül a világban.

Stephen King – IT      9/10

Néhol a fejezetek között felcseréltem volna a sorrendet, mert olykorl nem volt egészen konzisztens a szerkezet.

          Elvállaltam egy munkakört az idei gólyabálra. A III. kerület egyébként kicsit olyan Vác-os beütésű hely, annyi különbséggel, hogy érezhető a belvárosi forgalom, és nyüzsi, viszont kifejezetten sok sétálóutca, és korabeli épület található, panelmentesen. Mint már sokszor elmondtam: nekem alapból herótom van a budapesti „partyos fílling”-ből (igen, direkt KÉT ELL), és sokszor kizárólagos motiváció a pénz szokott lenni. Ezt az este folyamán többször is fel kellett magamban idézzem. Igen, ezen lehet csámcsogni, ettől függetlenül erről nem fog megváltozni a véleményem – egyszerűen semmi vonzót nem látok a dologban. Na majd még mondom…

         A bejárat előtt találkoztam valami sráccal, és vele, britzászlós nyakkendőmmel, valamint jómagammal a hátsó bejáraton át bemerészkedtünk a káoszba. Öt órakor még javában ment a termek, öhm, csinosítgatása, és a fél 8-kor kezdődő báli program hangulata teljes mértékben a toppon volt – már ha ez azt jelenti, hogy semmi nem volt a helyén. A srác (nem fogok neveket mondani, egyrészt fölösleges, másrészt nem igazán maradt meg egyik félelmetesen szarrá unt fej sem az estéből), aki bevallása szerint afféle „segítő koordinátor” volt, olyan fapofával kezelt, hogy beleborzongtam, de párszor elkántáltam magamban a „pénz” szót, ami kicsit segített. Olyan fél 6 körül beestek a főmuftik, és hát lényegében a főmuff, mert hogy egy csaj volt a főszervező. Őt már a LEN nevezetű (ide jön vmi random pejoratív jelző) programsorozaton is láttam, ahol hasonló munkakört töltött be. Az egyébként amúgy rendkívül dekoratív, csinos, vélhetően okosnak, és sikeresnek mondható leányzót az este folyamán figyelgettem, és leginkább a „de mégis: hogy lehet egy ilyen nőhöz közel kerülni?” mondat járt a fejemben. De ahogyan az lenni szokott, az este végeztével választ kaptam a kérdésre (addig lehet tippelgetni).

         Jött az infó, hogy pakolászni kellene. Nem gond, pár cucc kifejezetten könnyűnek bizonyult, egészen addig, amíg az egyik teremben nem kezdtünk el ordenáré nagy, és iszonyú nehéz bútorokat ide-oda cipelgetni. Olyan véraláfutások lettek az ujjaimon, hogy némelyik fekete volt. Itt már kezdtem gondolkodni, hogy valami csak nem stimmel ezzel az egésszel, de még bizakodó voltam. Valahol. Érdekes volt, hogy Mr. Faarc „segítő-koordinátor” ugyanúgy cuccokat pakolt, mint én, aki eleve ilyen munkakörre mentem oda (illetve az elején) de mindegy, épp nem tudtam sajnálni. Pakolászások közben néha-néha megláttam a leányzót, és újra elgondolkoztam: „de mégis: hogy lehet egy ilyen nőhöz közel kerülni?”

         Kiderült közben, hogy a nagy és böhöm bútorokat amúgy nem is szabad elmozgatni, mert hogy azok nem véletlenül olyan nagyok és böhömök. Itt éreztem a nap szellemi csúcspontjának beteljesülését, de a későbbiek folyamán teljesen világossá vált számomra, hogy a szervezőknek nem sok fogalmuk van arról, hogy tulajdonképpen mi is zajlik körülöttük, vagy hogy a rendezvényre szánt épület alaprajzában merre, milyen, és mi célt szolgáló termek vannak úgy egyébként. Mindez tök hamar kiderülhetett volna egy előre leszervezett vizittel, amit úgysem hiszek el, hogy megtettek, mert ez aztán totálisan nem érződött. Fél órás pakolászás után jobban tudtam, mi merre van, mint maguk a szervezők. Ez olyan ismerős szituáció nem? Sóhaj… De legalább Mr. Faarc is izzadt a mázsás súlyok alatt, nem csak én. Csak ő még ráadásul ideges is lett, én meg nem. Ebben egyrészt végtelen önuralmam, másrészt pedig a „pénz” szó már-már riuálészerű kántálása segített.

         A termek díszítését egy nagyobb csapat idétlen (igen, ez a jelző kb. jellemző volt az egész estére) leányzó vállalta be, akik kétoldalú ragasztóval ellátott, kartonpapírból kivágott echte báli hangulatú formákat igyekeztek felapplikálni a termek falaira. A programjuk pár perccel később a hatalmas felkiáltójel kíséretében szemük elé dobta az „újratervezés” feliratot, amikor is rájöttek az épületben dolgozókkal egyetemben, hogy „te ótvaros idióta, a festékre ne ragasszál kétoldalú ragasztót, mert az a FESTÉKKEL EGYÜTT jön csak le - ráadásul elég NAGY foltban”. Pakolászás közben aztán észrevételeztem pár tenyérnyi foltot a falakon, és pár tenyérbe temetett arcot is. Eközben hébe-hóba megpillantottam a leányzót, és egyre csak azon járt az eszem: „na de mégis: hogy lehet egy ilyen nőhöz közel kerülni?”

         Pár perccel a start előtt úgy tűnt, mintha végeztünk volna a pakolászásokkal, és díszítgetésekkel, odamentem a bejárathoz, ahol Mr. Faarccal is találkoztam, és megkaptuk a karszalagjainkat, és badge-ünket (amire nincs magyar szó?). A srác ugyanolyan „építő” feliratút kapott, mint én, amit egy újonnan felfedezett érzelmi reakciójával, az ún. „megsértődéssel” nyugtázott, majd úgy eltűnt, hogy többé nem is láttam. Végtelenül sajnáltam. Új feladatköröm az lett, hogy jegyeket szedjek, eladjak, és karszalagokat ragasszak.

         Több fajta jegy volt, és ehhez igazítva többfajta karszalag: „gólyajegy”, „ELTE jegy” és „külsős jegy”. Ehhez igazítva fehér, kék, és piros. Ezeken kívül volt egy „VIP”, amilyet azok kaptak, akik rajta voltak a VIP listán. Nekik nem kellett jegyet venni. Legalább 700 előre eladott jegy volt, és csak elvétve voltak, akik a helyszínen váltottak. Az árak 1400-2300 körül mozogtak. Nyilván az előre megvett olcsóbb volt. Itt pont eszembe jutott az, hogy én nemrég vettem meg Orwell NÁJNTÍNÉJTIFÓR c. könyvét eredeti nyelven, vadonatúj kiadásban 1290 Ft-ért, és azon gondolkodtam, hogy vajon melyik ér többet – melyikkel jár jobban az ember, úgymond. Igen, erről mindig eszembe jut az, amikor gyermekkoromban apám szinte mindent a kenyér árához hasonlított. Hogy de hát az a szelet csoki majd egy kiló kenyér, vagy az a chips több, mint egy kiló kenyér, illetve egyéb dolgok, végül is tökmindegy. Furcsának találtam már akkor is, hogy hogyan működik ez az összehasonlításos rendszer - hogyan lehet bármit is így meghatározni, mi ennek az értelme? De mára megértettem, hogy tökre nem az a lényeg, hogy én a kenyérhez hasonlítok-e, vagy mi – a tanárok nem úgy tanítanak minket, hogy rögtön megértsük a dolgok jelentését, hanem magunkban kell azt átgondolnunk, feldolgoznunk, és megértenünk. Apám ezzel azt igyekezett megtanítani számomra, hogy tudjak különbséget tenni arra érdemes, és érdemtelen dolgok között. Hogy el tudjam dönteni mire (kire…) érdemes időt, energiát, valamint pénzt áldozni. És ha a rendezvény felhozatalát nézem, akkor talán egyértelmű, hogy ez esetben jobb helyre költöttem a pénzem.

         A legelső fellépő az Animal Cannibals volt, akiktől nekem egyszerűen hidegrázásom van – képtelen vagyok őket elviselni. Itt persze most tarthatnék monológot arról, hogy miért nem tudok egyáltalán azonosulni a magyar előadókkal, de fölösleges lenne, mert ezzel (tapasztalatom szerint) totál egyedül vagyok. A környezetemben mindenkinek vannak kedvenc magyar előadói, járnak koncertjeikre, kívülről fújják a dalaikat, és kedvelik őket. Emlékszem, amikor a gimis szalagavatómon Ákos Ilyenek Voltunk című slágerét kellett elénekelnünk, amit végigtátogtam, teljesen kivehetetlen gesztikulálások közepette. Nekem fogalmam nem volt a szövegről, én totál másfajta zenéken nőttem fel. Magyar előadók, akiktől ismerek zenéket az az Emil Rulez (tőlük is csak nagyon keveset), a NEO (de ők eleve nem magyarul énekelnek), a Junkiestól pár szám, a Tankcsapdától, de csak mert bátyám folyton őket hallgatta, és rám ragadt néhány, illetve anyám által Máté Péter, akinek viszont tényleg szeretem is a zenéit. Éééés ennyi. Éppen ezért nem tudtam azonosulni Nagy Feró, öhm, produkcióival, vagy a Beatrice dalszövegeivel, illetve később a Fresh (igen, igen: ők voltak meghívva, jól olvastátok), valamint a később megjelenő Curtis-szel, aki fogalmam sincs, hogy kicsoda. Ezeket a műsorokat nem láttam, csak hallottam, miközben osztogattam a karszalagokat, és a néha felbukkanó leányzó kapcsán elrévedtem: „mégis: hogy lehet egy ilyen nőhöz közel kerülni?”

         Meg kell jegyezzem, hogy a nagyjából 700 beengedett ember közül (na jó, legyen 350, hiszen két beengedő pult volt) egy darab ember nem akadt, aki egy jó szót szolt volna a nyakkendőmre. Lehet nagyok az elvárásaim, de szerintem egy brit zászlós nyakkendő baromi ritka idehaza – én speciel még soha senkin nem láttam, és más se, szóval annyira nem lehet kommunális, hogy említésre se méltassák. Azért én, ha valakin meglátnék egy jópofa nyakkendőt, pláne úgy, hogy másokon alig, egyáltalán nem, vagy ha mégis, akkor valami béna, egyencsíkos, ha akad manapság, akkor odaszólnék, hogy „hé, tetszik a nyakkendőd”. Nálam ez amolyan természetes reakció, mint az, hogy egy szomorúnak kinéző emberhez odamegyek, és megkérdezem tőle, hogy „jól vagy?”. Vagyheh komolyan - csak én? Most komolyan: csak én…?

         Érdekes volt látni, hogy a Fresh duó produkciója közben a mögöttem lévő üres lépcsőfokok szép lassan megteltek, amit nem csodálok, de épp fölöslegesnek tartottam, mivel ugyanúgy lehetett hallani őket. Gondolom a látvány lehetett taszító. Amúgy láttam pár, állítólag híresebb emberkét a Fresh lányokon kívül, mint ugyebár Nagy Ferót, meg valami X-faktoros fazont, Csikós Csaba talán? Mindegy. Az este értékelhető pontja az volt, hogy megismerhettem Avicii Wake Me Up, és Hey Brother című számát, amik igazán tetszetősek. Most még. Ja meg a pénz, természetesen a pénz a legjobb az egészben. Nyilván. Ja, és a slusszpoénra vagytok kíváncsiak, ugye? Hogy hogyan lehet egy olyan nőhöz közel férkőzni, mi? Ti kis perverz disznók, hát nem hiszem, hogy túl nagy poént lőnék le, de azért hátha vagytok még olyan naiv kis pöcsfejek, mint anno én voltam. ANNO.

         Szóval ott voltam, már inkább a party vége felé, amikor így random hátranéztem (vannak ilyen megérzéseim, teliholdkor meg, viccelsz?), és megláttam a leányzót az egyik lépcsőn az apja mellett ülni, aki valami ételes tálkát nyújtott át neki. Nem volt annyira meglepő látvány szülőt látni a gólyabálon, láttam már korábban is – két kerekes székes srácot a szülei kísértek el, for instance. Ok, nem, nem fogok kitérni arra, hogy ennek mi értelmét NEM látom, mert aztán meg nekem estek mindenféle világmegváltó ellenérvvel, pszeudo-erkölcsiséggel, reformgondolattal, és bitófára tűztök, amire most nincs hangulatom, köszönöm. Szóóóval ott üldögéltek az emberek, köztük a leányzó és a kövér, kifejezetten csúnya apja, aki jobban megnézve nem igazán hasonlított rá. A gyanakvás csírája itt már kibontakozni igyekezett bennem, de egyelőre elfojtottam valami erősebbfajta chemotox-szal: nem akartam belegondolni, egyszerűen túl sok volt az én szép lelkemnek (ehhemm) egy ilyen szituációt elképzelni. Hogy azok a szép kezek, a gyönyörű arc, a finom vonalak, a puha (vagy hát annak látszó) bőr, a kerek szemek, harmatos életteliség – hogy mindez annak a fickónak a kezei közé kerüljön, baszki. Pedig hát… Amikor mondhatni egymás intimszférájába vándoroltak, a „privacy” fogalom teljes mértékbeli semmibevételének adózva, akkor természetesen azonnal jött a „oh, hogy az az undorító kurva élet” életérzés, és ezután nem sok kedvem volt hátrafelé nézegetni.

         Nem a féltékenység (hiszen milyen alapon?), hanem sokkal inkább a düh volt az, ami jellemezte a lelkivilágomat. Nem tartom fair dolognak ezt az egészet, és nem az én kvázi „esélytelenségemre” gondolok itt. Képtelen vagyok elhinni, hogy egy fiatal, életteli lány miért ne akarna egy szintén fiatal, életteli ifjút maga mellé, és miért egy idős, ronda, kövér férfit. Behozhatatlan előnnyel van bárkivel szemben, ez egyértelmű, hiszen olyan anyagi juttatásokat tud irányába eszközölni, amire mi, „földi halandók” képtelenek vagyunk, és talán csak hasonló idősen leszünk képesek olyan támaszt nyújtani számára, amikor hasonló korúak leszünk mi magunk is. Sosem értettem ezt. Nem értem, hogy a nők mi alapján választanak.

         Hányszor láttam már azt, hogy inkább a cingár kis seggdugaszt, vagy a hájas undormányt választják az életteli, erős, izmos, sportos férfi helyett. Hogy inkább összeállnak egy kopaszodó, fültágítós nyomorékkal, összekötik az életüket velük, és hogy eszükbe nem jut az, hogy veszély esetén hogy a faszba védenék meg őket, vagy hogy mégis milyen potenciál lakozik egy, a koránál többszörösen többnek kinéző emberben, ha már első ránézésre egy seggfasz nyomoréknak tűnik, aki még a karjába sem tudja venni, fel sem tudja őt emelni, meg sem tudja pörgetni. Komolyan azt várják el, hogy majd életerős kapcsolat lesz köztük, ha látszólag már egy nagyobb szél kettétöri az istenverte gerincét? És a hájas emberektől meg elvárják, hogy lefutja a tolvajt, aki kikapja a nő kezéből a táskát, és elrohan vele? Vagy hogy a gyerekeikkel képes lesz majd 5 percnél tovább játszani, mielőtt összeesik, mert teljesen kifullad? Már eleve az, hogy a hájas kezeivel hozzáér, az totál felháborító nekünk, életerős fiatal férfiaknak, akik ELVÁRJÁK, hogy ha megdolgoztak azért, ahogyan kinéznek, akkor igenis jusson nekik egy olyan partner, aki szintén megdolgozik a külsejéért, nem pedig csak úgy az ölébe pottyan. És igen is elvárjuk, hogy a nők az életerős férfiakat válasszák, mert EZ A NORMÁLIS.

         De mi az isten van a nőkkel? Mi alapján választanak maguknak párt – hogy melyiknek van több pénze, melyik tud messzebb hányni, kinek van nagyobb lyuk az undorító fülében, kinek van nagyobb sörösüveg gyűjteménye, ki teker jobban jointot? Vagy kinek szőrösebb a mellkasa? Melyik a kopaszabb? Mi történt az elvárásokkal, a kreativitás, a különlegesség iránti vággyal? Hogy igenis elvárjuk a másiktól, hogy nyújtson nekünk valami igazán különlegeset, mielőtt ágyba másznánk vele a harmadik randi után, vagy már rögtön az elsőn, ha épp elég jó a mercije, vagy mert elhívott egy moziba, és mert bebaszatott egy bevásárlókocsinyi piából.

         Tényleg fölöslegesen beszélek, amikor azért kiáltok a világba, hogy igenis értékeljék a nők, ha valaki különlegeset tud számukra nyújtani, ha verset ír nekik, mert értékelik lényét, vagy olyasmiket mutat számukra, amik kivételes értékkel bírnak? És nem csak azért, mert seggrészegek, és épp jókor vannak jó helyen, hogy hányáskor fogják a hajukat? És hogy ezek a különleges emberek megérdemelnék a különleges időráfordítást - hogy hetente egy óránál azért többet beszéljenek vele -, a törődést, a viszonzást, mert többet érnek az életképtelen, selejtnek való nyomiknál…?

         Ezeken agyaltam, amíg aztán eszembe nem jutott, hogy tulajdonképpen hol is vagyok én? Egy gólyabálon, ahol mindenki bebaszni jött, teljesen mindegy milyen zenére, kikkel, és miért. Egy rakás igénytelen, elviselhetetlen ember, akiknek látens gondolkodása a következő party időpontjáig terjed, és hobbijuk legfeljebb a pohár fenekének bámulása, vagy különféle piás relikviák gyűjtéséig terjed. Olyan emberek, akik többezret képesek alkalomadtán piára, cigire elcseszni, akik egész nyarakat végigisznak, össze-vissza bebasznak, hánynak jobbra-balra, szarnak a világba, a tanulmányaikba, a jövőjükbe, csak hogy aztán összejöhessenek valami oltári nagy nyomorékkal, akire nagyobb reflektorfényt tolnak, mint egy nála sokkal többet érő, minden szempontból különleges, a figyelmet, törődést, odafigyelést és „reklámot” megérdemlő valaki, aki ugyan nem tökéletes, és gyakran kegyetlenül őszinte, de akkora oltári nagy geci sem, hogy mindazt megérdemelje, aminek esetleg elszenvedője.

         És így már egészen más kontextusba került a leányzó életvitelének, lelkivilágának, gondolkodásmódjának az átérzése, és bizony hamar elhessegettem a zavaró gondolatokat a fejemből, mert rögtön világossá vált számomra:

Ugyan kinek kellene egy ilyen nő?