Gondolák

Gyerekkoromban bátyám (édesapám közreműködésével) sikeresen elhitette velem, hogy létezik egy olyan állam, hogy FINGORSZÁG, ahol az emberek éjjel-nappal csak finganak, megállás és kifulladás nélkül – míg ki nem finganak, természetesen.

Én persze évekig hittem ebben, és bevallom, gyakran elkalandoztam erre a mesebeli helyre, ahol a fingós viccek annyira általánosak, mint a népmesék, és még a falusi legendák is kegyetlenül szaglanak.

Évekkel később persze kiderült, hogy a misztikus finggőzben fürdőző országról alkotott elképzeléseim persze csakis fikciók, és mindösszesen egy félrehallás eredményeként született meg az alapkoncepció, amely Finnország korántsem ismeretlen nevéhez köthető.

De miért is említem ezt a történetet?

Talán ez volt a legelső alkalom életemben, amikor realizáltam, hogy az emberrel az égvilágon bármit el lehetet hitetni, ha elég magabiztosan mondják neki. És itt nincs különbség gyerek és felnőtt között. Sajnos. (?)

De hogyan is kapcsolódik ez az egész Orwellhez?

Nemrégiben olvastam az angol író 1984 című remekét - ami nálam kb. azt jelenti, hogy tegnap. (Memória, ó, te csodás, kár, hogy az élet más területén nem tudlak hasznosítani…)

Nagyobb spoilerezések nélkül (bár, talán mindenki ismeri már a történetét – vagy legalábbis részben) - a cselekményszálra való kitérés teljes hiátusával operálva -, Orwell lényegében a mai társadalom egy igen közeli manifesztációját vázolja elénk.

Mire is gondolok?

1984 világában az egyéni gondolatok, a szabad tudat fogalma nem létezik.

Egy „Pártnak” nevezett hatalom irányítja az emberek hétköznapjait, a reggeli tornától az esti ágybabújásig. Még a WC-re is kamerák követnek, és egy szabad, privát perced sem lehet, mert a Nagy Testvér minden lát, és mindent hall.

Még külön Gondolatrendőrség is létezik, pont azért, hogy mindenféle károsnak vélt gondolatnak (ribillió, lázadás, konspiráció, kreatív ötletek (!), szerelem(!!)) gátat szabjon, és hamarjában kigyomlálja a zavaró elemeket.

A történelem, mint olyan, konkrétan nem létezik – hiszen azt bármikor könnyedén manipulálni lehet, az emberek pedig annyira le vannak butítva, hogy bármit elhisznek, amit mondanak nekik.

Egyszerűen nem emlékeznek arra, hogy két hónappal ezelőtt még egy másik földrésszel voltak háborúban, és egyébként is badarságnak gondolják az egészet, hiszen mindig is a másikkal álltak harcban.

Hát nem?

Meg amúgy is, kit érdekel, amíg nekik megvan a saját maguk kis élete, a kis gondjaik, ugyan minek foglalkoznának a nagyobb dolgokkal? Az nem az ő reszortjuk, ők elboldogulnak a világukban – ott nyugi van, elvégre Nagy Testvér vigyáz rájuk.

A figyelő szem árnyékában boldogok a lelki szegények.

Na persze attól függ, mit nevezünk boldogságnak.

Ha a tudatlanság áldásosnak tekinthető, akkor egyetérthetünk azzal, hogy hülyének lenni gyakran sokkal kifizetődőbb.

A világ olyan rettentően bonyolult, hogy megértéséhez igen magas szellemi szintre jutás, nyitott világkép, és széles látókör szükséges. Ezek elengedhetetlen feltétele a megfelelő intelligenciaszint megléte, melynek elérése persze hosszú, és nehéz feladat. Nem mindenkinek sikerülhet eljutnia addig a pontig, amikor már elmondhatja magáról, hogy látja a felszín mögött rejlő „igazságot” a világban.

És mi a fenéért akarna?

Teljes mértékben meg tudom érteni azokat, akiket nem érdekli a világban zajló folyamatok mögötti „fogaskerekek” mibenléte, és csak azzal foglalkoznak, amit a működésük által tapasztalni tudnak életük során.

Nagyon kevesen jutnak el arra a szintre, hogy felfogják, mi is hajtja azokat a bizonyos fogaskerekeket.

Ahogy Orwell művében haladtam előre a sorok között, olyan érzésem támadt, hogy ezekkel már találkoztam valahol – úgy éreztem, egy kitaposott ösvényt járok be újra.

Nyugtalanító érzés volt – nem egyszerűen déja vu, hanem sokkal inkább annak realizálása, hogy Orwell valami olyasmit akar közölni, amire valamilyen úton-módon már rájöttem.

Amiről Orwell művében ír - az alkotó elme beskatulyázásáról, a gondolatok teremtő erejéről, a kreativitás elengedhetetlen fontosságáról, az emberiség gondolkodni akarásának megfékezéséről, a tudás iránt vágy lemondásáról – azok mind ismerős gondolatok voltak számomra, és nem kellett sok, mire rájöttem, hogy itt többről van szó, mint csupán egy regényről, amely egy lehetséges utópisztikus világot ír le.

Itt sokkal inkább egy nagyon is lehetséges tendenciáról van szó, mely elég régóta a történelem részét képezi.

Ahogy a könyv vége felé haladtam rendkívüli dolog történt: szinte szóról szóra ismerős mondatokkal találkoztam, holott még sosem olvastam az 1984-et, de még csak a filmet sem láttam, így nem értettem, mi zajlik.

Aztán beugrott.

Nos, aki olvasta a könyvemet (imádlak titeket, továbbra is), azoknak talán nem lesz furcsa a kijelentés, miszerint: Orwell könyvében olyan mondatokba futottam bele, amelyek szinte szóról szóra egyeztek azzal, amiket én is leírtam a sajátomban.

Nos, ez nem lehet véletlen. A hideg futkosott a hátamon, mikor ezt realizáltam.

Orwell rájött valami igazán fontosra (vagy sokkal inkább: rálátott), amire később én is, csak ő 46, én meg 23 évesen. (Jé, pont feleannyi idősen. Micsoda véletlen egybeesés…).

Ez persze nem jelenti azt, hogy bármilyen szinten is hasonlítanám magam Orwellhez (ekkora pofám sosem lesz!), de mindenesetre ez mindenképpen jelent valamit, még ha csak számomra is: valami zajlik a világban, amire néhányan igyekeznek felhívni az emberek figyelmét - de az üzenetet csak azok érthetik meg, akik erre fogékonyak.

Ebből pedig egyre kevesebb van.

Itt persze nem csak arról van szó, hogy az elbutulás általános jelenség volt már 49-ben is, mikor még sehol nem volt internet, sem pedig okostelefonok, vagy egyéb, mesterien megtévesztő, IQ csökkentő marhaság.

Sokkal inkább arról, hogy a tudatlanságot ki lehet használni, és jószerivel bármit le lehet nyomni a torkunkon, ha nem vagyunk tisztában a körülöttünk zajló eseményekkel.

A tudatlanság nem áldás, hanem sokkal inkább átok. De nem az egyénre, hanem az emberiség egészére nézve.

A realizálás hirtelen érdekes megvilágításba helyezte a tényt, hogy miért is halt meg Orwell irreálisan fiatal korban (46 évesen).

Na persze azt is mondhatjuk, hogy ez végül is csak fikció, egy kitalált történet az egész,és nem kell mindent belelátni, ami nincs ott.

A kísérteties egyezés pedig csak véletlen.

Ugye…?

Michael Kay