Amikor az egyetemre jelentkeztem még február környékén, akkor én csak és kizárólag ezt az egy szakot jelöltem be, mert totál biztos voltam abban, hogy nekem anglisztikára kell menjek. Elvégre ha már végigszenvedtem azt a rohadt megalázó emelt szintű angolt, akkor ez kijárt nekem, gondoltam. Pedig elrettentő példaként kellett volna álljon előttem a sikertelen felsőfokú nyelvvizsga – ha az nem jött össze, akkor mégis hogy gondolhattam, hogy majd az egyetemi szintű angol sikerülni fog? Hát ez az, hogy nem gondolkodtam, mivel az az év arról szólt számomra, hogy én bármit meg tudok csinálni. Bármire képes vagyok. Senki nem intett ennek ellenkezőjére. Aztán persze sorra jöttek a pofonok...
Az év elején próbálkoztam kollégiumba felvételt nyerni, de nem jött össze: valami miatt elutasították, pedig a kilométer az megvolt rendesen, meg a szociális izébizék is. Emiatt sajnos kénytelen voltam az első napokat minden nap oda-vissza manuálisan megtenni, mivel hogy nem volt hol aludjak. Cserébe hulla voltam minden egyes nap. Mivel ez nem volt túl egészséges állapot, ezért kénytelen voltam persze hamar megoldania szituációt, úgyhogy keresgéltem a hirdetőtáblákon (igen, ilyeneken hirdettek régen emberek!) valami helyet, és találtam is elég hamar, de a sulitól gyalog (a melegben) elég macerás volt eljutni odáig. Martin egy ideig elkísért, de aztán elköszönt, mert másfele volt dolga. Én nagy sokára, és csapzottan aztán elérkeztem a helyre.
Na ez az albérlet is egy igen érdekes placc volt amúgy: hárman laktak már ott, egy pár (cukrász-pék), meg egy biológus Phd, talán. Nekem nagyon rányomta a bélyeget egyetemi pályafutásomra az, hogy azon a helyen nem volt internet. 2008-ban annyira még nem volt nagyon elterjedt a dolog, nekem viszont egyértelműen szükségem volt rá, hiszen kb. minden kapcsolatomtól így egy csapásra megszakadtam, pláne, ha egész héten ott voltam az albiban. Márpedig a suli miatt kénytelen voltam. És döbbenetes volt azt tapasztalni, hogy hétről hétre egyre inkább tűnnek el a régi barátok, ismerősök az életemből: hihetetlenül rémisztő volt. Pillanatok alatt egyedül lettem abban a „nagyvárosban”.
Michael Kay - A S.U.L.II.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.