Gondolák

          Elvállaltam egy munkakört az idei gólyabálra. A III. kerület egyébként kicsit olyan Vác-os beütésű hely, annyi különbséggel, hogy érezhető a belvárosi forgalom, és nyüzsi, viszont kifejezetten sok sétálóutca, és korabeli épület található, panelmentesen. Mint már sokszor elmondtam: nekem alapból herótom van a budapesti „partyos fílling”-ből (igen, direkt KÉT ELL), és sokszor kizárólagos motiváció a pénz szokott lenni. Ezt az este folyamán többször is fel kellett magamban idézzem. Igen, ezen lehet csámcsogni, ettől függetlenül erről nem fog megváltozni a véleményem – egyszerűen semmi vonzót nem látok a dologban. Na majd még mondom…

         A bejárat előtt találkoztam valami sráccal, és vele, britzászlós nyakkendőmmel, valamint jómagammal a hátsó bejáraton át bemerészkedtünk a káoszba. Öt órakor még javában ment a termek, öhm, csinosítgatása, és a fél 8-kor kezdődő báli program hangulata teljes mértékben a toppon volt – már ha ez azt jelenti, hogy semmi nem volt a helyén. A srác (nem fogok neveket mondani, egyrészt fölösleges, másrészt nem igazán maradt meg egyik félelmetesen szarrá unt fej sem az estéből), aki bevallása szerint afféle „segítő koordinátor” volt, olyan fapofával kezelt, hogy beleborzongtam, de párszor elkántáltam magamban a „pénz” szót, ami kicsit segített. Olyan fél 6 körül beestek a főmuftik, és hát lényegében a főmuff, mert hogy egy csaj volt a főszervező. Őt már a LEN nevezetű (ide jön vmi random pejoratív jelző) programsorozaton is láttam, ahol hasonló munkakört töltött be. Az egyébként amúgy rendkívül dekoratív, csinos, vélhetően okosnak, és sikeresnek mondható leányzót az este folyamán figyelgettem, és leginkább a „de mégis: hogy lehet egy ilyen nőhöz közel kerülni?” mondat járt a fejemben. De ahogyan az lenni szokott, az este végeztével választ kaptam a kérdésre (addig lehet tippelgetni).

         Jött az infó, hogy pakolászni kellene. Nem gond, pár cucc kifejezetten könnyűnek bizonyult, egészen addig, amíg az egyik teremben nem kezdtünk el ordenáré nagy, és iszonyú nehéz bútorokat ide-oda cipelgetni. Olyan véraláfutások lettek az ujjaimon, hogy némelyik fekete volt. Itt már kezdtem gondolkodni, hogy valami csak nem stimmel ezzel az egésszel, de még bizakodó voltam. Valahol. Érdekes volt, hogy Mr. Faarc „segítő-koordinátor” ugyanúgy cuccokat pakolt, mint én, aki eleve ilyen munkakörre mentem oda (illetve az elején) de mindegy, épp nem tudtam sajnálni. Pakolászások közben néha-néha megláttam a leányzót, és újra elgondolkoztam: „de mégis: hogy lehet egy ilyen nőhöz közel kerülni?”

         Kiderült közben, hogy a nagy és böhöm bútorokat amúgy nem is szabad elmozgatni, mert hogy azok nem véletlenül olyan nagyok és böhömök. Itt éreztem a nap szellemi csúcspontjának beteljesülését, de a későbbiek folyamán teljesen világossá vált számomra, hogy a szervezőknek nem sok fogalmuk van arról, hogy tulajdonképpen mi is zajlik körülöttük, vagy hogy a rendezvényre szánt épület alaprajzában merre, milyen, és mi célt szolgáló termek vannak úgy egyébként. Mindez tök hamar kiderülhetett volna egy előre leszervezett vizittel, amit úgysem hiszek el, hogy megtettek, mert ez aztán totálisan nem érződött. Fél órás pakolászás után jobban tudtam, mi merre van, mint maguk a szervezők. Ez olyan ismerős szituáció nem? Sóhaj… De legalább Mr. Faarc is izzadt a mázsás súlyok alatt, nem csak én. Csak ő még ráadásul ideges is lett, én meg nem. Ebben egyrészt végtelen önuralmam, másrészt pedig a „pénz” szó már-már riuálészerű kántálása segített.

         A termek díszítését egy nagyobb csapat idétlen (igen, ez a jelző kb. jellemző volt az egész estére) leányzó vállalta be, akik kétoldalú ragasztóval ellátott, kartonpapírból kivágott echte báli hangulatú formákat igyekeztek felapplikálni a termek falaira. A programjuk pár perccel később a hatalmas felkiáltójel kíséretében szemük elé dobta az „újratervezés” feliratot, amikor is rájöttek az épületben dolgozókkal egyetemben, hogy „te ótvaros idióta, a festékre ne ragasszál kétoldalú ragasztót, mert az a FESTÉKKEL EGYÜTT jön csak le - ráadásul elég NAGY foltban”. Pakolászás közben aztán észrevételeztem pár tenyérnyi foltot a falakon, és pár tenyérbe temetett arcot is. Eközben hébe-hóba megpillantottam a leányzót, és egyre csak azon járt az eszem: „na de mégis: hogy lehet egy ilyen nőhöz közel kerülni?”

         Pár perccel a start előtt úgy tűnt, mintha végeztünk volna a pakolászásokkal, és díszítgetésekkel, odamentem a bejárathoz, ahol Mr. Faarccal is találkoztam, és megkaptuk a karszalagjainkat, és badge-ünket (amire nincs magyar szó?). A srác ugyanolyan „építő” feliratút kapott, mint én, amit egy újonnan felfedezett érzelmi reakciójával, az ún. „megsértődéssel” nyugtázott, majd úgy eltűnt, hogy többé nem is láttam. Végtelenül sajnáltam. Új feladatköröm az lett, hogy jegyeket szedjek, eladjak, és karszalagokat ragasszak.

         Több fajta jegy volt, és ehhez igazítva többfajta karszalag: „gólyajegy”, „ELTE jegy” és „külsős jegy”. Ehhez igazítva fehér, kék, és piros. Ezeken kívül volt egy „VIP”, amilyet azok kaptak, akik rajta voltak a VIP listán. Nekik nem kellett jegyet venni. Legalább 700 előre eladott jegy volt, és csak elvétve voltak, akik a helyszínen váltottak. Az árak 1400-2300 körül mozogtak. Nyilván az előre megvett olcsóbb volt. Itt pont eszembe jutott az, hogy én nemrég vettem meg Orwell NÁJNTÍNÉJTIFÓR c. könyvét eredeti nyelven, vadonatúj kiadásban 1290 Ft-ért, és azon gondolkodtam, hogy vajon melyik ér többet – melyikkel jár jobban az ember, úgymond. Igen, erről mindig eszembe jut az, amikor gyermekkoromban apám szinte mindent a kenyér árához hasonlított. Hogy de hát az a szelet csoki majd egy kiló kenyér, vagy az a chips több, mint egy kiló kenyér, illetve egyéb dolgok, végül is tökmindegy. Furcsának találtam már akkor is, hogy hogyan működik ez az összehasonlításos rendszer - hogyan lehet bármit is így meghatározni, mi ennek az értelme? De mára megértettem, hogy tökre nem az a lényeg, hogy én a kenyérhez hasonlítok-e, vagy mi – a tanárok nem úgy tanítanak minket, hogy rögtön megértsük a dolgok jelentését, hanem magunkban kell azt átgondolnunk, feldolgoznunk, és megértenünk. Apám ezzel azt igyekezett megtanítani számomra, hogy tudjak különbséget tenni arra érdemes, és érdemtelen dolgok között. Hogy el tudjam dönteni mire (kire…) érdemes időt, energiát, valamint pénzt áldozni. És ha a rendezvény felhozatalát nézem, akkor talán egyértelmű, hogy ez esetben jobb helyre költöttem a pénzem.

         A legelső fellépő az Animal Cannibals volt, akiktől nekem egyszerűen hidegrázásom van – képtelen vagyok őket elviselni. Itt persze most tarthatnék monológot arról, hogy miért nem tudok egyáltalán azonosulni a magyar előadókkal, de fölösleges lenne, mert ezzel (tapasztalatom szerint) totál egyedül vagyok. A környezetemben mindenkinek vannak kedvenc magyar előadói, járnak koncertjeikre, kívülről fújják a dalaikat, és kedvelik őket. Emlékszem, amikor a gimis szalagavatómon Ákos Ilyenek Voltunk című slágerét kellett elénekelnünk, amit végigtátogtam, teljesen kivehetetlen gesztikulálások közepette. Nekem fogalmam nem volt a szövegről, én totál másfajta zenéken nőttem fel. Magyar előadók, akiktől ismerek zenéket az az Emil Rulez (tőlük is csak nagyon keveset), a NEO (de ők eleve nem magyarul énekelnek), a Junkiestól pár szám, a Tankcsapdától, de csak mert bátyám folyton őket hallgatta, és rám ragadt néhány, illetve anyám által Máté Péter, akinek viszont tényleg szeretem is a zenéit. Éééés ennyi. Éppen ezért nem tudtam azonosulni Nagy Feró, öhm, produkcióival, vagy a Beatrice dalszövegeivel, illetve később a Fresh (igen, igen: ők voltak meghívva, jól olvastátok), valamint a később megjelenő Curtis-szel, aki fogalmam sincs, hogy kicsoda. Ezeket a műsorokat nem láttam, csak hallottam, miközben osztogattam a karszalagokat, és a néha felbukkanó leányzó kapcsán elrévedtem: „mégis: hogy lehet egy ilyen nőhöz közel kerülni?”

         Meg kell jegyezzem, hogy a nagyjából 700 beengedett ember közül (na jó, legyen 350, hiszen két beengedő pult volt) egy darab ember nem akadt, aki egy jó szót szolt volna a nyakkendőmre. Lehet nagyok az elvárásaim, de szerintem egy brit zászlós nyakkendő baromi ritka idehaza – én speciel még soha senkin nem láttam, és más se, szóval annyira nem lehet kommunális, hogy említésre se méltassák. Azért én, ha valakin meglátnék egy jópofa nyakkendőt, pláne úgy, hogy másokon alig, egyáltalán nem, vagy ha mégis, akkor valami béna, egyencsíkos, ha akad manapság, akkor odaszólnék, hogy „hé, tetszik a nyakkendőd”. Nálam ez amolyan természetes reakció, mint az, hogy egy szomorúnak kinéző emberhez odamegyek, és megkérdezem tőle, hogy „jól vagy?”. Vagyheh komolyan - csak én? Most komolyan: csak én…?

         Érdekes volt látni, hogy a Fresh duó produkciója közben a mögöttem lévő üres lépcsőfokok szép lassan megteltek, amit nem csodálok, de épp fölöslegesnek tartottam, mivel ugyanúgy lehetett hallani őket. Gondolom a látvány lehetett taszító. Amúgy láttam pár, állítólag híresebb emberkét a Fresh lányokon kívül, mint ugyebár Nagy Ferót, meg valami X-faktoros fazont, Csikós Csaba talán? Mindegy. Az este értékelhető pontja az volt, hogy megismerhettem Avicii Wake Me Up, és Hey Brother című számát, amik igazán tetszetősek. Most még. Ja meg a pénz, természetesen a pénz a legjobb az egészben. Nyilván. Ja, és a slusszpoénra vagytok kíváncsiak, ugye? Hogy hogyan lehet egy olyan nőhöz közel férkőzni, mi? Ti kis perverz disznók, hát nem hiszem, hogy túl nagy poént lőnék le, de azért hátha vagytok még olyan naiv kis pöcsfejek, mint anno én voltam. ANNO.

         Szóval ott voltam, már inkább a party vége felé, amikor így random hátranéztem (vannak ilyen megérzéseim, teliholdkor meg, viccelsz?), és megláttam a leányzót az egyik lépcsőn az apja mellett ülni, aki valami ételes tálkát nyújtott át neki. Nem volt annyira meglepő látvány szülőt látni a gólyabálon, láttam már korábban is – két kerekes székes srácot a szülei kísértek el, for instance. Ok, nem, nem fogok kitérni arra, hogy ennek mi értelmét NEM látom, mert aztán meg nekem estek mindenféle világmegváltó ellenérvvel, pszeudo-erkölcsiséggel, reformgondolattal, és bitófára tűztök, amire most nincs hangulatom, köszönöm. Szóóóval ott üldögéltek az emberek, köztük a leányzó és a kövér, kifejezetten csúnya apja, aki jobban megnézve nem igazán hasonlított rá. A gyanakvás csírája itt már kibontakozni igyekezett bennem, de egyelőre elfojtottam valami erősebbfajta chemotox-szal: nem akartam belegondolni, egyszerűen túl sok volt az én szép lelkemnek (ehhemm) egy ilyen szituációt elképzelni. Hogy azok a szép kezek, a gyönyörű arc, a finom vonalak, a puha (vagy hát annak látszó) bőr, a kerek szemek, harmatos életteliség – hogy mindez annak a fickónak a kezei közé kerüljön, baszki. Pedig hát… Amikor mondhatni egymás intimszférájába vándoroltak, a „privacy” fogalom teljes mértékbeli semmibevételének adózva, akkor természetesen azonnal jött a „oh, hogy az az undorító kurva élet” életérzés, és ezután nem sok kedvem volt hátrafelé nézegetni.

         Nem a féltékenység (hiszen milyen alapon?), hanem sokkal inkább a düh volt az, ami jellemezte a lelkivilágomat. Nem tartom fair dolognak ezt az egészet, és nem az én kvázi „esélytelenségemre” gondolok itt. Képtelen vagyok elhinni, hogy egy fiatal, életteli lány miért ne akarna egy szintén fiatal, életteli ifjút maga mellé, és miért egy idős, ronda, kövér férfit. Behozhatatlan előnnyel van bárkivel szemben, ez egyértelmű, hiszen olyan anyagi juttatásokat tud irányába eszközölni, amire mi, „földi halandók” képtelenek vagyunk, és talán csak hasonló idősen leszünk képesek olyan támaszt nyújtani számára, amikor hasonló korúak leszünk mi magunk is. Sosem értettem ezt. Nem értem, hogy a nők mi alapján választanak.

         Hányszor láttam már azt, hogy inkább a cingár kis seggdugaszt, vagy a hájas undormányt választják az életteli, erős, izmos, sportos férfi helyett. Hogy inkább összeállnak egy kopaszodó, fültágítós nyomorékkal, összekötik az életüket velük, és hogy eszükbe nem jut az, hogy veszély esetén hogy a faszba védenék meg őket, vagy hogy mégis milyen potenciál lakozik egy, a koránál többszörösen többnek kinéző emberben, ha már első ránézésre egy seggfasz nyomoréknak tűnik, aki még a karjába sem tudja venni, fel sem tudja őt emelni, meg sem tudja pörgetni. Komolyan azt várják el, hogy majd életerős kapcsolat lesz köztük, ha látszólag már egy nagyobb szél kettétöri az istenverte gerincét? És a hájas emberektől meg elvárják, hogy lefutja a tolvajt, aki kikapja a nő kezéből a táskát, és elrohan vele? Vagy hogy a gyerekeikkel képes lesz majd 5 percnél tovább játszani, mielőtt összeesik, mert teljesen kifullad? Már eleve az, hogy a hájas kezeivel hozzáér, az totál felháborító nekünk, életerős fiatal férfiaknak, akik ELVÁRJÁK, hogy ha megdolgoztak azért, ahogyan kinéznek, akkor igenis jusson nekik egy olyan partner, aki szintén megdolgozik a külsejéért, nem pedig csak úgy az ölébe pottyan. És igen is elvárjuk, hogy a nők az életerős férfiakat válasszák, mert EZ A NORMÁLIS.

         De mi az isten van a nőkkel? Mi alapján választanak maguknak párt – hogy melyiknek van több pénze, melyik tud messzebb hányni, kinek van nagyobb lyuk az undorító fülében, kinek van nagyobb sörösüveg gyűjteménye, ki teker jobban jointot? Vagy kinek szőrösebb a mellkasa? Melyik a kopaszabb? Mi történt az elvárásokkal, a kreativitás, a különlegesség iránti vággyal? Hogy igenis elvárjuk a másiktól, hogy nyújtson nekünk valami igazán különlegeset, mielőtt ágyba másznánk vele a harmadik randi után, vagy már rögtön az elsőn, ha épp elég jó a mercije, vagy mert elhívott egy moziba, és mert bebaszatott egy bevásárlókocsinyi piából.

         Tényleg fölöslegesen beszélek, amikor azért kiáltok a világba, hogy igenis értékeljék a nők, ha valaki különlegeset tud számukra nyújtani, ha verset ír nekik, mert értékelik lényét, vagy olyasmiket mutat számukra, amik kivételes értékkel bírnak? És nem csak azért, mert seggrészegek, és épp jókor vannak jó helyen, hogy hányáskor fogják a hajukat? És hogy ezek a különleges emberek megérdemelnék a különleges időráfordítást - hogy hetente egy óránál azért többet beszéljenek vele -, a törődést, a viszonzást, mert többet érnek az életképtelen, selejtnek való nyomiknál…?

         Ezeken agyaltam, amíg aztán eszembe nem jutott, hogy tulajdonképpen hol is vagyok én? Egy gólyabálon, ahol mindenki bebaszni jött, teljesen mindegy milyen zenére, kikkel, és miért. Egy rakás igénytelen, elviselhetetlen ember, akiknek látens gondolkodása a következő party időpontjáig terjed, és hobbijuk legfeljebb a pohár fenekének bámulása, vagy különféle piás relikviák gyűjtéséig terjed. Olyan emberek, akik többezret képesek alkalomadtán piára, cigire elcseszni, akik egész nyarakat végigisznak, össze-vissza bebasznak, hánynak jobbra-balra, szarnak a világba, a tanulmányaikba, a jövőjükbe, csak hogy aztán összejöhessenek valami oltári nagy nyomorékkal, akire nagyobb reflektorfényt tolnak, mint egy nála sokkal többet érő, minden szempontból különleges, a figyelmet, törődést, odafigyelést és „reklámot” megérdemlő valaki, aki ugyan nem tökéletes, és gyakran kegyetlenül őszinte, de akkora oltári nagy geci sem, hogy mindazt megérdemelje, aminek esetleg elszenvedője.

         És így már egészen más kontextusba került a leányzó életvitelének, lelkivilágának, gondolkodásmódjának az átérzése, és bizony hamar elhessegettem a zavaró gondolatokat a fejemből, mert rögtön világossá vált számomra:

Ugyan kinek kellene egy ilyen nő?