Gondolák

Én alapvetően nem tartottam magam Tolkien rajongónak.

Olvastam a Gyűrűk Urát, majd a Hobbitot is, de annyira mélyen nem maradtak meg bennem. A Gyűrűk Urában rengeteg logikátlanság van, amit a filmekből kigyomláltak, így az ott vázolt történet nekem jobban tetszik. A Hobbit pedig eleve gyerektörténet, tehát neki nehezen róható fel, hogy néhol gyermekien naiv. Nem volt rám túl nagy hatással egyik sem.

Aztán elolvastam a Szilmarilokat.

(Mivel eredeti nyelven olvastam, ezért a neveket, fogalmakat is úgy fogom írni, pusztán azért, mert nem tudom, hogy a magyar fordításban (amit három különböző ember végzett, az ilyesmit nagyon ellenzem amúgy) milyen kifejezéseket applikáltak.)

Nos, eleinte kissé ódzkodtam attól, hogy a könyv javarészt dialógusmentes, valamint, hogy Tolkien halála után sok évvel adták ki először, ugyanis így félő volt számomra, hogy olyasmi is belekerült (vagy épp kikerült), aminek nem kellett volna. De mivel túlságosan nem voltam nagy rajongó, így szemet tudtam e fölött hunyni.

És milyen jól tettem.

A Szilmarilok története a világ keletkezésével kezdődik, azaz az Ainurok énekével – vagyis hogy hogyan énekelték meg az univerzumot, és a Földet.

Volt egy mindenható főisten, Eru Ilúvatar, és az ő legelső teremtményei, a Valar (ok) és az ő „teremtményeik”, a Maiar (ok).

Szóval ők megalkották a világot, de volt köztük egy, Melkor, akinek a megalkotott világ nem igazán tetszett, és igyekezett a saját képére formálni azt (ismerős sztori?).

Később még nagyobb tanúbizonyságot tesz pöcsfejségéről, és hogy mennyire sikerült felvennie néhány igazán irritáló, amúgy manapság emberi tulajdonságot.

De ne szaladjunk ennyire előre.

Ilúvatar gyermekei az elfek, vagy tündék. Jó, tehát az elfek (olyan balfaszul hangzik, hogy „tünde”. Ez egy női név, nem egy faj neve. ELFEK, maradjunk ennyiben). Róluk ugyebár tudjuk, hogy halhatatlanok, és nem mellesleg badass-ek.

Ez nem sokkal azután akkor derül ki, amikor Feänor, a Noldor herceg megalkotja a Szilmarilokat. Ezek a rendkívüli ékszerek nagyon megtetszenek Melkornak (akinek nem mellesleg maga Sauron a jobbkeze), ezért úgy dönt, hogy ha már Feänor nem adja oda neki önként, akkor lemészárolja az apját, és mondjuk ellopja őket.

Pöcsfej, mint már említettem, de hát, végül is, ő egy isten, mi a fenét lehetne ellene tenni?

’Hát, mondjuk lázadjunk fel, és üzenjünk hadat neki, a rohadt életbe is!’ – mondá erre Feänor, és a Valák tanácsára fittyet hányva száműzetésbe vonul, és ostrom alá veszi az általa Morgoth-nak kikiáltott pöcsfej citadelláját.

Hát nem beszariak az elfek, valljuk meg. Ostrom alá vonnak egy istent, aki ork-hordákkal, Balrog-hadsereggel(!), később pedig sárkányokkal van felfegyverezve. Epic!

Beleriand nagyon hamar brutális háborúk melegágyává válik, és olyan kegyetlen történeteknek ad otthont, amik magasan túlszárnyalják a Gyűrűk Ura legdurvább eseményeit is.

Amiket Morgoth művel az elfekkel, az bizony elég kegyetlen.

A könyv az elfek melodramatikus történetére van kihegyezve, az ő örök életük legtragikusabb, legnyomorúságosabb idejét ismerhetjük meg, olyan hősöket megismerve, kikhez hasonlók sem születnek a későbbi korokban. Az Első Kort nem véletlenül hívják hősiesnek.

Ha láttuk a Hobbit legújabb installációját a mozikban (ki nem?), akkor abban emlékezhetünk minden idők egyik legjobb üldözési jelenetére – az ominózus hordókra gondolok. Na most ott volt némi bepillantásunk, hogy milyen is egy elf harcos, ha épp jókor van jó helyen.

Legolas olyan, mint egy istenverte ninja.

Fel nem fogná az ember, hogy mégis hogy a fenébe lehet legyőzni egy ilyen katonát. Láthatjuk, hogy egész ork hadosztállyal elbánik fél kézzel.

De most azt képzeljük el, hogy több tízezernyi ilyen harcos van a csatatéren! Milyen brutális pusztítást lehetnek képesek véghezvinni!

Ráadásul az Első Kori kegyetlen háborúkban évszázadokig edzett High-Noldor elfek ennél sokkal keményebbek voltak – Legolas szinte kisgyermek hozzájuk képest! Az ég szerelmére, némelyikük puszta kézzel Balrogokat terített le!

Belegondolni abba, hogy milyen iszonytatóan tömény orksereg kellett ahhoz, hogy bennük kárt tegyenek, félelmetes…

A Szilmarilok elolvasása után teljesen átértékeltem Középföldéről alkotott nézeteimet. Én már egészen máshogy tekintek az elfekre – sokkal jobban át lehet érezni a fenségüket, és hogy legtöbbjük tényleg évszázadok, évezredek óta él már, és olyan durva dolgokat látott, amiket senki azelőtt. Számomra egy igen felkavaró, és megható történetként marad meg a könyv, egyike a kedvenceimnek.

És amikor azt hittem, hogy ezt már nem lehet fokozni, akkor lépett közbe a Blind Guardian.

Tudtam én azt már régebben is, hogy igen, a német eredetű banda írt egy albumot ’Nighfall in Middle-Earth’ címmel, és hogy a dalszövegek a Szilmarilok eseményeit követik le, de sosem hallgattam bele, hiszen a könyv elolvasása nélkül nem láttam sok értelmét.

De mihelyst végeztem vele, végighallgattam. És hát, aztarohadt!

Életem egyik legjobb könyvélményét még minimum megháromszorozta! Ha ugyan ilyesmi lehetséges.

Ismertem régebben is a bandát, de nem gondoltam, hogy ennyire baromi jók. Semmi túlzás nincs abban, ha azt mondom, hogy a Nighftall in Middle-Earth az egyik legjobb könyv-score (könyvzene, létezik ilyen?), amit valaha alkottak (A másik a Manticora ’Hyperion’-ja :P).

Nem csodálom egyáltalán, hogy a Blind Guardian népszerűvé válásának ez az album volt a kulcsa: annyira fenomenálisan el van találva a könyv komor, sötét hangulat, hogy pillanatok alatt el lehet benne nyakig merülni. A szomorkás, lassú, vagy a hősies, kemény dallamok hűen követik a könyv történeteit, és a karakterek tragédiája csak még erőteljesebben megelevenedik szemünk előtt.

Kedvünk lenne teljes harci gúnyát ölteni, és bajtársainkkal a Noldor harci kürtök zengő dallamára büszkén, diadalittasan Morgoth sötét serege ellen vonulni.

Elég csak arra a nevezetes párbajra gondolnunk, amikor a Noldor High-King kihívja maga ellen Morgoth-ot. A könyvben hamar el van rendezve a dolog (attól függetlenül drámai), és valahogy sóvárog az ember azután, hogy „lásson” belőle valami többet.

Ugyanígy voltam ezzel én is, aztán meghallgattam a Time Stands Still című dalt, és a dráma rögtön új értelmet nyert a fejemben.

A zenének bizony nagy hatalma van.

Ahol egy könyv nem éri el a kellő hatást, ott rá tud segíteni. Na de a kettő együtt! felejthetetlen élmény.

Kívánom, hogy más is fedezze fel Tolkien imádnivaló sötét oldalát, és legalább olyan fenomenális katarzisokban legyen része, mint amilyenekben nekem volt.

Vagy még nagyobbakban!

Michael Kay