Gondolák

- még öt megálló -

Nem, és nem! Nem én vagyok a hibás!

Annyi belefektetett időm és energiám van benne, és én mindent megtettem érte, míg ő a karomba csimpaszkodva folyton csak édeseket duruzsolt a fülembe!

De ezen kívül?

Semmit nem tettem ellene, amit bántásként tudnék elkönyvelni.

- még négy megálló -

Jó pár évig tűrtem szemtelenségét, éppen ideje volt megszabadulnom tőle!

Egyébként is mi hasznom származott a közelségéből?

Minden barátomat elüldözött mellőlem féltékenységével, és szinte levegőhöz sem hagyott jutni.

Karom szinte elzöldült szorításától – érzékeimet teljesen szétzilálta örökös uralkodni vágyása!

Ki akarhat maga mellé egy ilyen önző, és akaratos társat?

- még három megálló -

Viszont talán lehet, hogy őt egyedül én érdemeltem ki. Hogy csakis nekem volt szabad miatta szenvednem?

De én nem vágyom erre – csak arra, hogy kaphassak egy újabb esélyt.

Hogy ne keljen tőle függnöm a nap minden percében.

Talán kicsivel jobban oda kellett volna figyelnem magamra.

Hogy lehettem ennyire óvatlan?

Képes leszek nélküle újra kezdeni mindent?

- még kettő megálló -

És ha már minden remény elveszett?

Ha annyira életem részévé vált, hogy egyszerűen nem tudok nélküle már levegőt sem venni? Ha sugárzó lénye olyannyira beleitta magát a testembe, hogy örökre szorításában vagyok kénytelen maradni?

Úgy érzem, mintha napról-napra fogynának az esélyeim.

Eleinte még bizakodtam, hogy rendbe jön minden. De már nem tudok a reggeli napfénynek sem úgy örülni, mint akkor, amikor velem volt.

Végtelenül magányosnak érzem magam.

Mostanság inkább csak nagyokat hallgatok, míg álmaimban csak őt látom.

Karom felé nyúlna, de elrántom előle.

Hogy még mindig akarom-e, hogy velem legyen? Hiányzik életemből pajzán vidámsága, vagy tovább tudok lépni?

El tudom ezt még egyáltalán dönteni?

Nos, ideje lesz -

– már csak egy megálló van hátra - 

***

Eme kis szösszenet 2012 áprilisában jelent meg, és a reakciókból ítélve már akkor is világos volt, hogy nem igazán jött át senkinek (vagy szimplán nem érdekelt senkit :P).

Hülye egy dolog elmagyarázni egy ilyen rövid novellát, de én mindenképp szeretném, ha legalább néhány emberhez eljutna a lényeg, ugyanis úgy gondolom, hogy egy igen fontos lelki jelenségről szól.

/Ahol megjelent kikötés volt a karakterszám tartása, azért lett ekkora terjedelmű.

  **SPOILER**

Természetesen nem egy párkapcsolat végéről írtam, bár értelmezhető akár annak is, a lényeg nem veszlik el tőle.

Viszont én sokkal inkább egy drog-addikt monológnak szántam a dolgot, amelyre több utalást is elhelyeztem (pl. karomba csimpaszkodva folyton csak édeseket duruzsolt a fülembe; minden barátomat elüldözött mellőlem féltékenységével, és szinte levegőhöz sem hagyott jutni; karom szinte elzöldült szorításától – érzékeimet teljesen szétzilálta örökös uralkodni vágyása; ne keljen tőle függnöm a nap minden percében; annyira életem részévé vált, hogy egyszerűen nem tudok nélküle már levegőt sem venni; karom felé nyúlna, de elrántom előle).

Az irónia – nyilván -, hogy nap, mint nap látni olyan párkapcsolatokat, amelyek kísértetiesen hasonlítanak efféle elementáris függőség sajnos nagyon is valós megnyilvánulásához.

Aki ilyet még nem érzékelt, attól kérem, hogy nyissa ki kicsit jobban a szemét – meg fog lepődni, mi zajlik körülötte.

Nos, ez az öt állomás persze nem a metró, vagy villamosról szól, hanem sokkal inkább az Elisabeth Kübler-Ross által interpretált „a gyász/fájdalom/veszteség öt szakaszáról”.

Az első szakasz (v.ö. állomás) a TAGADÁS

A valóság nem az, aminek látszik – túl nagy a veszteség ahhoz, hogy elfogadjuk csuklóból a nagyon is nyilvánvaló tényeket. Amit csak lehet, azt tagadjuk, és nem vagyunk hajlandóak elfogadni a kialakult helyzetet.

A második szakasz a DÜH

Tiltakozás mindenekfelett – minden és mindenki bűnös a kialakult helyzetért. Vagy éppen az ember saját maga. Nyilván nem racionális a feltevés, de a haragtól képtelenné válunk a józan gondolkodásra. Bármi áron szeretnénk helyreállítani a régi helyzetet.

A harmadik szakasz az ALKUDOZÁS

Új esélyt szeretnénk kapni – a valóság talán még nem menthetetlen, elkerülhető a veszély. Minden lehetőséget latba kell vetni, és próbálkozni, hátha van esély.

A negyedik szakasz a DEPRESSZIÓ

Itt már nem számít semmi – csak a bánatról tudsz nyilatkozni. A harag a múlté, már nem erőlködsz azon, hogy megváltoztasd a valóságot magad körül – levertté váltál, elfáradtál. Nem dúl benned harc többé.

Az utolsó szakasz pedig az ELFOGADÁS

Vagyis az utolsó állomás. Valóban: ideje túllépni a fájdalmon– a gyász minden szakaszán túl vagyunk. Így hát nincs más hátra, mint előre tekinteni, a jövőbe.

**SPOILER VÉGE***

Úgy gondolom, hogy Az Ötödik Állomás-ig eljutni gyakran igazán embert próbáló feladat tud lenni, de egyedüli célunk előbb-utóbb mindenképpen az kell, hogy legyen. Hiszen az élet csakis előre halad.

És persze tudjuk jól, hogy az igazi cél az út maga.

Ezért hát járjunk nyitott szemmel a világban, és vegyük észre szeretteinken, ha veszteség éri őket, és legjobb tudásunk szerint segítsünk nekik mihamarabb eljutni az Ötödik Állomásig.

Michael Kay