Gondolák

Amire rátett egy lapáttal, hogy épp novemberben volt a Harry Potter utolsó részének az első fejezete is, ami engem megint csak őrá emlékeztetett, szóval marha jó érzés volt végigülni egyedül, és azon agyalni, hogy mégis mi a fenét csináljak, hogy ezt az eseményt fel tudjam dolgozni. Ekkortájt született meg az a bizonyos kedvenc versem, mely akkori érzéseimet mintegy keretbe foglalván adott hangot idegállapotomról, és érzéseim kavargó vértengeréről. 

K! 

Arcátlan aggályodnak argumentuma alacsony,

Álmodozás, áhítatnak árnyékában állhattál!

Béna, balfék barom – bijekciót beléjed, bizony!

Cincoghatol: cafatokra céltalanul cibálnád!

Csalogányodért, csacska, csak csenevészként csatázhatsz,

Dicső dobogóját, délceg dalia dédelgeti

Ekésbarom! Elméd előjelével elárasztasz!

Értetlenségedtől, érzem, érzéki émelyegni.

Felelj: felhergelt fanyar, fájdalmas feleszmélésed?

Gerjeszt galibát gőgöd, goromba, gondteljes golyhó?

Gyötri gyomrodat gyanakvásnak gyűlölt gyülemlése?

Hurkol halált hevenysége, ha helyzete harapós?

„Ingerült igazlelkem indirekte igazoltam,

Így írtam, íme: ízetlen ívásokra ítélve.

Jóllakhatok jámborságommal? Ja, jócskán jól jártam.

Kussolok – kikacaghat. Kábán kullogok – kilőve.” 

No lássuk: itt maga a vers címe több mindenre utal. Egyrészt a leányzó keresztneve kezdődött a betűvel, tehát mintegy óhajtó kiáltásként a nevét a világba küldvén adok tudomást róla, hogy hiányzik. Másrészt ugyebár a ’K faktoriális’ jelentésként azt takarná, hogy a „K” előtt lévő, ÁBC szerinti betűk egymásutánja. Persze itt a szorzás értelmetlen, de a szimpla felsorolás helytálló, innen a sorok előtti ’A, Á, B, C, CS...’ betűk. Aztán ezek a kezdőbetűk persze minden sor minden szavának a kezdőbetűi is. Harmadrészt pedig a befejezetlenségre is utal, hiszen az ÁBC betűinek felsorolása közben egyszercsak megállok a ’K’-nál, ami ugyebár még nem ’a vég’. És hát valóban nem volt ez a vég - bár ebben akkortájt épp csak reménykedni tudtam.

„Arcátlan aggályodnak argumentuma alacsony” – ez a sor arra utal, hogy tulajdonképpen alaptalan az én kiakadásom a szituációt illetően, hiszen én magam idéztem elő.

„Álmodozás, áhítatnak árnyékában állhattál!” – enyém lehetett volna a hőn áhított leányzó, de eldobtam magamtól.

„Béna, balfék barom – bijekciót beléjed, bizony!” – ez csak a szokásos matekos hülyeség miatt került bele, a bjikeció (kölcsönös leképezés) max két nagy taslira utalhatna.

„Cincoghatol: cafatokra céltalanul cibálnád!” – hiába is rágódok rajta, semmi értelme nincs.

„Csalogányodért, csacska, csak csenevészként csatázhatsz,” – a fülemüle más máshová szállt, nem vehetem fel vele a versenyt.

„Dicső dobogóját, délceg dalia dédelgeti” – na, hát itt látszik, hogy mennyire a béka segge alatt volt az önbecsülésem: még hogy délceg dalia lett volna a srác, ugyan már! Hogy a szíve mennyire volt dicső? Azért kétségeim vannak efelől is. Bár ez majd később fog jobban terítékre kerülni, aztán majd döntsd el te, fiam.

„Ekésbarom! Elméd előjelével elárasztasz!” – a negatív gondolkodás káros hatásai.

„Értetlenségedtől, érzem, érzéki émelyegni.” – hülye voltál, fogd már fel, hányok tőled!

„Felelj: felhergelt fanyar, fájdalmas feleszmélésed? – na, jól megmondtad neki a levélben, mi? Sok értelme volt elküldeni, MI? Elvesztetted, ennyi volt.

„Gerjeszt galibát gőgöd, goromba, gondteljes golyhó? – a szar érzéseket csakis a saját hülyeségenek köszönhettem, ismét.

„Gyötri gyomrodat gyanakvásnak gyűlölt gyülemlése? – hát igen, gyomorideg, gyomorgörcs és jó sok fosás, ez a napi rutin része volt akkortájt.

„Hurkol halált hevenysége, ha helyzete harapós? – Mi van? Hát, na ezt én se értem igazán.

„Ingerült igazlelkem indirekte igazoltam, - Hát megmagyaráztam saját magamnak végül a szitut, még ha épp nyakatekert, azaz indirekt módon is. Persze az indirekt bizonyítás a matematikában egyébként egy olyan állatfaj, amivel sosem tudtam igazán azonosulni (a másik a teljes indukció, erről írtam egyszer még a blogomon is. Az egyik kedvencem viszont éppen az a bizonyos „végtelen leszállás”, amin annyit röhögtem anno). Ennek a bizonyítási formának ugyanis az az alapkiindulása, hogy feltesszük az állításunkról, hogy az hamis, és ebből kiindulva, logikailag helyes úton haladvaellentmondásra jutunk. Például legyen az a feladat, hogy be kell bizonyítanom, hogy minden páros szám 2-vel osztható. Akkor ezt úgy bizonyítom indirekt, hogy felteszem: létezik olyan páros szám, ami nem osztható kettővel, hiszen a minden-nek a létezik az inverze, vagyis most a tagadása. Először is legyen a egy páros szám. Vagyis ekkor a előáll 2k alakban, ahol k valami pozitív egész számot jelöl. De mivel előáll 2k alakban, ezért mindenképp osztható lesz 2-vel, tehát bumm, itt az ellentmondás - nincs olyan páros szám, ami nem osztható 2-vel. Ez egy végtelenül (ha-ha) egyszerű példa volt, csak hogy értsük, mit is takar az 'indirekt' kifejezés.

„Így írtam, íme: ízetlen ívásokra ítélve. – vagyis kárhozva lettem érzelemmentes dugásokra. Azért ez kicsit erős volt, de mindegy.

„Jóllakhatok jámborságommal? Ja, jócskán jól jártam.

„Kussolok – kikacaghat. Kábán kullogok – kilőve.” – innentől úgy érzem, egyértelmű a dolog, a lényeg, hogy feladom a harcot, mert értelmetlen – lényegében megástam a saját síromat.

Michael Kay - A S.U.L.II.