Gondolák

Nem is olyan rég jöttem rá, hogy álmomban nem tudok büfögni.

Sokan halnak meg úgy, hogy semmi hasonló gondolatnak nem adtak helyet a buksijukban, ami szomorú. Gondolhatnánk azt, hogy nyilván semmi effélével nem kell foglalkozni, hiszen már az alapgondolat is abszurd, nevetséges, és egyébként is „hagyjál már ilyen hülyeségekkel basszus!”. Viszont az élet pont attól meseszerű, hogy néha egészen elképesztő baromságokat képesek vagyunk vizualizálni, melyekről néha kiderül: a legnagyobb igazságokat hordozzák magukban.

A büfögés egy ritka gusztustalan dolog, de metabolizmusunk (sőt, puszta létezésünk, tehát az evés) egyik fő velejárója. Tekinthetünk rá úgy, mint a férfi nem primitív, leginkább sajátságos kifejezőeszköze (a fingást most hanyagoljuk), mely némely körökben kiváló humorforrás is egyben. Másrészről természetes folyamat, és néhol még a tisztelet jelének is veszik. A büfögés olyan természetes, mint a levegővétel – ha nem vagyunk rá képesek, akkor bizony meginog a lábunk alatt a talaj, és elkezdjük megkérdőjelezni magunk körül a valóságot. Ugye máris érthető a probléma?

Abban a pillanatban, hogy rájövök, képtelen vagyok a büfögésre, rögtön világossá válik számomra, hogy az, ami engem abban a pillanatban körülvesz, az nem lehet valóságos. Hiszen abban bármikor képes vagyok arra a pofonegyszerű, emberadta képességemre, mint a büffentés. Ilyenkor rögtön fel is ébredek az álomból – az agyam képtelen összhangba hozni azt az információt, miszerint én képtelen vagyok büfögni azzal, hogy jelenleg a valóságot tapasztalom. Automatikus reakciója az agyamnak, hogy felébreszt, elkerülve ezzel azt, hogy lényegében összeomoljak az ellentmondás súlya alatt. Okos szervezetünk van, az emberi testen rengetegféle evolúciós maradvány található, szinte minden állatfajból (ami furán hangozhat, de hát ezek tények), szóval elég valószínű, hogy tudja mit csinál.

Engem viszont ez elgondolkodtatott valamin: mi van akkor, hogy ha én mondjuk képes vagyok repülni, de a jelenlegi „valóságom” ezt nem engedi meg? Ha én jelenleg is épp álmodom, és akkor ébrednék fel, ha rájönnék arra, hogy számomra természetellenes az, hogy nem vagyok képes repülni, és ez arra késztetné az agyamat (az „igazi” elmémet), hogy „felébresszen” ebből az én jelenlegi, valóságnak vélt fantazmagóriámból?

De ennél továbbmegyek: mi van akkor, ha az összes, életünkben ért balsors tulajdonképpen mind-mind beletaszít minket egyfajta „álomvilágba” ahonnan csak úgy tudunk „felébredni”, ha meggyőzzük az elménket, a tudatunkat, hogy márpedig a rosszkedv egy TERMÉSZETELLENES állapot, és nem lehet a valóság része? És ez ugyancsak arra késztetné az elménket, hogy „kirúgjon” a lehetetlen álomból az igenis lehetséges, és ésszerűbb VALÓSÁGBA.

Nem tudom, mi lehet az igazság. Ezen még gondolkoznom kell.

De vajon tényleg nem tudok repülni…?

Végülis, még sosem próbáltam igazán…

A minap akadt a kezembe az alábbi névre hallgató könyvecske „101 mini sci-fi”. Nem nehéz kitalálni, hogy miről szólhat: a „Füles mellényzsebkönyvtára” sorozatban, 1988-ban megjelenő, Szentmihályi Szabó Péter által írott öm, „könyv”, amolyan laikusok számára íródott kis történetgyűjtemény. Na, hogy nekem hogy jut ilyesmi a birtokomba, azt most hagyjuk. Az előszóban a szerző a műfajról ír általánosan. Érdekes, hogy még Kuczka Péter neve is meg van említve, aki nélkül a sci-fi műfaja Magyarországon alighanem sosem lett volna olyan kiemelt figyelmet érdemlő, mint amilyen manapság, illetve a Galaktika magazin, könyvsorozat (anno Kozmosz Könyvek) fénykorában.

Az alábbi mondatba ütköztem a bevezetőben: „Az „egyperces” önálló műfaj, és Örkény István nevéhez fűződik.” Ahha. Én ezt kifejezetten sértőnek találom, és nem utolsó sorban félrevezetőnek. Főleg ha sci-firől beszélünk. Ha igazán rövid, és ütős novellákról van szó (pláne, ha tudományos fantasztikumról beszélünk) akkor igen nagy probléma, ha épp Örkény neve ugrik be bárkinek is. A rövid novellák istencsászára Fredrick Brown volt – ezt mindenki tudja. Ja, hogy nem tudjuk ő kicsoda, hát mindjárt gondoltam. Így bárki bármit mondhat, egyből elhisszük, hogy az ütős rövid történetek Örkény védjegye, holott erről szó nincsen. Méltatlannak tartom, hogy Fredrick Brownról szinte senkinek fogalma sincs, míg Örkényről mindenkinek az „egypercesek” jutnak eszébe. Érdekes egybeesés, hogy nagyjából ugyanabban az időszakban éltek (Örkény 1912-1979, Brown 1906-1972), de feltétlenül fontos a disztingválás a két szerző között. Brown mesteri szintre fejlesztette a novellaírást: legtöbb műve alig 1000 szavas volt, mégis mind egy szálig „mind-blowing”. Nem olvastunk tőle egyet sem? Tessék, íme az egyik leghíresebbje: Válasz (Answer).

Sajnos tapasztalom, hogy az emberek tényleg nem fogják föl még ennek az egyszerű, és rövid történetnek a mondanivalóját sem. Ezért olvasnak inkább Örkényt. Persze, mert az emberiség nagy hányada „laikus” tudományos értelemben. Vagy akármilyen értelemben. Szóval segghülyék, na. Gyalázatosnak tartom továbbá, hogy az emberek nem olvasnak angolszász szerzőktől sem, csak mert nem tudnak angolul. Persze gyalázatos az is, hogy az emberek eleve alig olvasnak, a fenébe is, de hogy a nyelvi korlát miatt maradjanak le olyan mesteri munkákról, mint amiket Fredrick Brown alkotott, az mélységesen elszomorít - mélységesen.

Egyébként ez a „101 mini sci-fi” kiadvány fárasztó, és néhol kifejezetten borzalmas. Persze nem lehet egyszerű 101 történeten át vickesnek, vagy érdekesnek maradni (meg hát nincs új a nap alatt, ez is meg van említve az elején) de azért furának találom, hogy régen kiadtak ilyesmiket, és az emberek vevők is voltak rá. Míg híresebb írók művei (Ehömm, Dan Simmons) nem kaphattak helyet a magyar olvasóknál, mert nem volt ilyen „gyerekes” a művük lénye. (elég csak arra gondolni, hogy a régen világsikerű könyvekre 10-20-30 éveket kellett várni, mire elért hozzánk…) Erre nem mentség a kor: a jó sci-fi kortalan. Olvassuk csak el a Szép Új Világ (Huxley, 1932), Marsbéli Krónikák (Bradbury, 1950), Világok Harca (Wells, 1897), Fahrenheit 451 (Bradbury, 1953), vagy a Dűne (Herbert, 1965) című könyveket – meg fogunk döbbenni, hogy milyen zseniális elmék léteztek a világon. Ezért is szomorú, hogy sokan irtóznak az olvasástól – olyan élményekről, olyan világokról maradnak le, melyekhez fogható nem létezik. És az emberi fantázia, a kreatív elme szárnyalása a tudományos fantasztikumban mutatkozik meg leginkább.

Én mindenesetre, ha „egypercesekről” van szó (kivált, ha sci-fi) maradok Frederick Brown-nál - olyan rövid ez az élet, miért pazarolnám el (számomra) érdektelen vackokra az időm?

(Akit még érdekel Fredrick Brown, az egyik kedvencem tőle: Solipsist. Ha nem érted, az bizony szomorú.)

Ha az ember hibázik, arra előbb-utóbb magától is rájön. Persze, csak ha megvan benne az az igen ritka adottság, hogy képes legyen racionálisan látni önmagát, és tetteit. Ám gondolhatnánk, hogy ha bárki is az ésszerűség keretein belül tevékenykedne, akkor semmi szüksége nem lenne eleve arra, hogy hülye és értelmetlen döntéseket hozzon nap, mint nap, annak érdekében, hogy ezekből majd tanulhasson. De, mint tudjuk, a racionalitás nem az emberek velejárója: ésszerűtlen döntéseink nélkül nem is lennénk mind „szemétládák”¹.

A minap épp - a kollégiumból kiköltözvén, tehát sok cuccal - futottam bele volt általános iskolai tanáromba. Akik olvasták a könyvemet (imádlak Titeket), azok tudják, hogy volt nekem egy bizonyos „buzgómócsing” tanárom, aki Negyedikben töltötte be az osztályfőnöki pozíciót a tanév utolsó felében, mivel az eredeti ofő elment szülési szabadságra. Mindig is fura, amikor találkozok valakivel a suliból, és az általános iskolai élményeim felelevenednek. Tökön rúgás ez még a mai napig is valamilyen szinten, bár néha úgy gondolom, hogy valamelyest már jóleső nosztalgiával tudok gondolni arra a hihetetlenül abszurd 8 évemre, amire minden volt jellemző, csak épp a felhőtlenség nem.

A volt osztályfőnököm az édesanyjával utazott, aki korához méltó lassúsággal helyezte át koordinátáit a téridő egyik szegmenséből a másikba. Transzlációs mozgása módfelett fura volt. A vonat megállása után mindenki leszállt a szakadó esőbe, és pár perccel később megtudtam én is, hogy miért: vágányzár van, és busszal kell továbbmenni. DA FAKK? Persze erről nekem senki nem szólt „Há’ én aszittem hogy csak eddig utazol, azé nem szótam” – így a kalauz. Vidék emberek, vidék. Amikor sikerült épphogy nem arccal az aszfaltba zuhannom, amikor a nagy sietségben lényegében KIESTEM a vonatból, akkor vettem észre, hogy a busz ajtajában a volt o.főnököm kiabál a „mamának”. Miközben én ott álltam a szakadó esőben 600 N súlyú pakkokkal. Sűrű bocsánatkérések közepette végülis beengedett a buszba, én meg az egész hazaúton élvezhettem, ahogyan MINDENKI ENGEM BÁMUL, és rólam beszél a buszon. WHY IN THE NETHER FUCK - kérdezhetnéd, és erre csak annyit tudnék válaszolni, hogy: TUDJA-A-FA**OM. De valami ilyesmi volt az általános iskolai éveim időszaka is, szóval, mondhatni, egészen megszoktam már a debileket.

A busz egyetlen négyes helyére estem le, és a mellettem ülő leányzót, valamint a vele szemben lévő nénit felismertem még régről. Mondjuk nagyon nem érdekelt. Egyébként tökre olyan volt az út egész időtartama alatt a csaj, mintha IMPONÁLNI akarna nekem. NEKEM. Nem gondolok én semmi egetrengetőt magamról, félre értés ne essék, de épp speciel emlékszem, hogy ez a csaj általánosban (segítek: kövér voltam) akkor, és ott piszkált, amikor, és ahogyan csak tudott. Jó, ezzel nem volt egyedül, de ettől függetlenül nem esett jól, na. De hát miből lesz a cserebogár, ugye. Amikor végre beérkeztünk, és igyekeztem leszállni, na tipp, hogy vajon ki szállt le előttem: természetesen a volt ofő, és édesanyja. Elképesztő mennyiségű bocsánatkérés zúdult a fejemre, amire persze csak mosolyogtam, és „semmi baj”-oztam. Nem is lett volna gond ezzel az egésszel amúgy. Bocsánatot kérni sosem ciki, legalábbis én úgy gondolom. De van, amikor az ember úgy érzi, hogy bizony elkéstek vele. Én speciel nem bántam volna, ha pár évvel korábban kapom tőle. Mondjuk akkor, amikor képes volt anyák napi ünnepséget rendezni Negyedikben, amikor tudta jól, hogy az osztályban KÉT gyereknek sem volt anyja. Az egyiknek meghalt, nekem meg hát… Hát mondjuk nekem is. Na akkor, és ott igazán szívesen fogadtam volna a bocsánatkérést azért a megalázó délutánért. Akkor. Ott. Épp nem tette volna kevésbé tragikussá a gyerekkoromat, de legalább szerzett volna egy jó pontot nálam. És a fejemben is egészen más kép alakult volna ki őróla. A gyerekeket nem árt néha megkérdezni erről-arról, valóban…

1. „Now we are all sons of bitches” - Kenneth Bainbridge, physicist, on the occasion of the Trinity atomic bomb test

            Az alvilágba leérve már rögtön feltűnt a hely multi-kulti-vál(t)sága. Hihetetlen mennyire sokféle ember létezhet egy helyen: Londonban a nemzetiség/nm arány minimum 5-re tehető. Engem kifejezetten zavart, de mondjuk biztos van, aki úgy gondolja, hogy „it’s a kind o’ magic”, illetve aki ebben lát valami szépet. Nekem nem sikerült megtalálnom. Nem a rasszizmus beszél belőlem (köhm, érthető okokból), de engem speciel kifejezetten zavart, hogy egy boltban minden pénztáros más és más nemzetiségű volt. De teljesen, totál más. Itt egyébként ki is térnek egy iszonyúan irritáló dologra, mégpedig a TÖMEGRE. Nem arra a bizonyos [kg] SI dimenziós mennyiségre gondolok (ami nem a „súly”, aminek ugye [N]), nyilván. Baromi zavaró, hogy mennyien vannak, de komolyan! Bemész egy kis boltba, mert mittudomén szeretnél egy szelet csokit. És iszonyat sokan vannak bent, méteres sorokkal a kassza előtt. Jó, gondolnád, akkor bemész egy másikba, vagy jó pár. De ott is ugyanez: tömeg, sorok, tapló(!) emberek, nem tudnak angolul (!!), és tökre nem érted, hogy mi zajlik körülötted. Engem ez lesokkolt valamilyen szinten. Erre készülni kell: nem tudsz olyat, hogy „leugrom pár percre a boltba”, felejtsd el, mert nem fogsz végezni pár perc alatt az iszonyat tömeg miatt.

Visszaemlékszem kölyökkoromra, amikor úgy gondoltam szülővárosomra, a nagyszerű Budapestre, mint egy metropolisz, ahová mindenképp vissza akarok majd menni felnőttként, annak ellenére, hogy szidják, mert nagy a tömeg, bunkók az emberek, és egyébként is élhetetlen az egész. Azokat az embereket most legszívesebben sorba állítanám, és irgalmatlanul pofán rúgnám mindet! Aki ezt állítja erről a FANTASZTIKUS városról, hogy élhetetlen, annak fogalma nincs arról, hogy Londonban mi van! És nem véletlenül mondom éppen ezt: most jött el az ideje, hogy az angol fővárost a leghihetetlenebb aspektusból mutassam meg...

Sóhaj… A TFL – a.k.a. Transport for London, vagyis a londoni tömegközlekedés. OOOOH-MYYYY-GAAAAAAWWWD! Előre is elnézést kérek barokkos szóhasználataimért, de néhol még a cifra kifejezések sem lesznek eléggé leíróak azokhoz a szituációkhoz, amiket megtapasztalni voltam kénytelen azon a kemény EGY napon, amikor a tömegközlekedést igénybe véve körbevizslathattam a belvárost London főbb látványosságait felkutatva.

A kálvária ott kezdődött, hogy természetes módon „napijegyet” szándékoztam venni. Ez nem úgy működik, hogy odamész a pénztárhoz, és elmondod szíved bánatát: egy automata köszönt téged, amin olyan instrukciók találhatók, amitől a falnak lehet menni. London 9 „sávra” van beosztva (mint a rétes) és belülről kifelé haladnak a számok. A napijegy az alapján kerül annyiba, amennyibe, hogy melyik régióig szól. Tehát, ha veszek egy 1-3 –ba szólót, akkor a 4. -be érve nem érek vele semmit. Ezt tapasztalat hiányában baromi egyszerű ám benézni, hiszen nem indikálja semmi, amikor épp átléptél egy ilyen zónát. Nekem egy 1-4 re szóló került a kezembe, amivel úgy tűnt, hogy a nevezetesebb helyek eléréséhez elegendő. Egyébként, ha Neked a „4”es régión kívül van dolgod, akkor valami elcsesztél, hidd el nekem: nincs ott lófa** se, csak elcseszted a pénzed.

Na most az Underground egészen kultúrált helynek tűnt, és egyébként közel sem volt olyan sok ember rajt, mint azt én gondoltam, hogy lehetne. Ami később feltűnt, hogy a szuvenír boltokban lehet kapni olyan pólót, amin az Underground térképe van. Ez csakis elsőre volt meglepő, de mikor használatba veszed a közlekedés ezen formáját, akkor hamar rádöbbensz, hogy a póló a legegyszerűbb módja annak, hogy NE TÉVEDJ EL a megállók között. Tehát jobb ha beszerzel magadnak 4-5 váltás darabot, amíg az agyadba nem ég az egész térkép, az összes istenadta megállójával együtt.

Arra nem sikerült rájöjjek, hogy akkor tulajdonképpen létezik-e ilyen, hogy „bérlet”, vagyis hogyan lehet ezt az utazás dolgot egy hónapig korlátlanul kihasználni. Ilyen „havi bérlet” you know, ami olyan „elvárható” dolog lenne, de legalábbis egyszerű, mint ami mondjuk Budapesten van. Szal lehet szidni hogy ilyen szar a BKK, olyan szar a BKK, de ha veszel egy bérletet, akkor minden szarra jó: busz, troli, vonat(!), HÉV, metró - MINDENRE. Ráadásul mindenhová, nem csak bizonyos "zónákra"! (Ha úgy gondolnád, hogy "Ja, mert ez egy lebuj Londonhoz képest, akkor hadd mondjam el, hogy Los Angelesben ugyanígy működik a dolog. Ráadásul ott a jegy olcsóbb, mint BP-n...)

Szép lassan eljött a nap vége, és hát ideje volt elindulni Minas Tirith-be. Hozzá kell tegyem egyébként, hogy én buszon és metron kívül nem is láttam más tömegközlekedési eszközt. Például „elektromos buszt” (ezt ma olvastam). Na de a nap végén jött a lényeg: a metróban kiderült, hogy nem jó a napijegy. Szépen visszaköpte a „kapu”, és azt mondta, hogy YOU SHALL NOT PASS! A „what in the nether HELL?” nem egészen kifejező arra a gondolatsorra, ami akkor a fejemben cikázni kezdett. Ismétlem: NAPIJEGYRŐL beszélünk. Azért attól ELVÁRNÁ az ember, hogy EGÉSZ NAPRA szól. Ekkor volt olyan 17:30. Viszont közelebbről megvizsgálva feltűnt a jegyen valami halovány, de TÉNYLEG halovány írás: „OFF-PEAK”. Tehát CSÚCSFORGALOM idején fuck yourself. Kérdem én: milyen istenverte napijegy az, amelyik csak BIZONYOS IDŐRE szól?! Ezt átbaszás napijegynek hívni! De könyörgöm: ez van ráírva: DAY TRAVELCARD. DAY. DÍ-ÉJ-VÁJ. NAP, baszki, NAP! Mi a rákra gondolnék, ha nem arra, hogy egész napra szól? Ja persze, bocs, hogy nem tudok körömpiszoknyi lószart elolvasni halványan rápingálva, my bad. Jó, nem gond, kiderült, hogy buszra lehet használni ugyanúgy – hogy oda meg mégis mi a fenéért? Fogalmam sincs - erre a legnagyobb erőfeszítéseim árán sem tudnék válaszolni.

Na de a busz! OH-MY-FACKIN’-GAWD! Erről egész anekdotát lehetne írni. Kezdjük a legelején: igen valóban double-deckerek járják az utakat, ez nem csak mítosz. Vannak retro példányok is, de leginkább ilyen modernebb járgányok, és ugyanolyan mindegyik, ami legalább amolyan egységes jelleget kölcsönöz a rendszernek. Na de a közlekedésük! Aztarohadt!

A buszmegállóban lévő tábla, amin a menetrend található, pusztán az tírja ki, hogy mikor indul a legelső járat, utána szimplán odaböki, hogy „ezután 5-6 percenként” XY óráig. Ennyi, és meg van spórolva egy csomó hely! Zseniális nem? Hát naná, csak épp az a gond, hogy ezt a megmaradó TÖMÉRDEK helyet nem használja ki. Hogy miért zavaró ez? Hát például azért, mert amikor ki van írva öt, azaz 5 darab megálló, akkor azt gondolod, hogy „ó, de milyen qrva gyorsan el fogok én érni A-ból B-be”. Aztán mikor felszállsz, akkor koppansz egy marha nagyot: azok a megállók csak amolyan NAGY megállóknak számítanak, de mindegyik között még van LEGALÁBB 10 másik! Tehát 5 megálló az valójában minimum 30! Ez nem vicc, számltam: két megálló között 1,5 perc telt el! A belvárosban! MIAZISTEN? Minek ennyi megálló a belvárosba? Ez agyrém. Ráadásul ez a megálló sem egyértelműen működik. Eleve tök abszurd, hogy a pavilon nem az utcára, hanem a házak felé néz! Milyen baromság már ez? Ha azt akarod, hogy megálljon a busz, akkor le kell intened, mint egy taxit! Te jó ég, ha belegondolok: engem mennyit cseszett le a buszsofőr még vidéken, mikor így állítottam meg, amikor el akart menni reggel(ente) az orrom előtt. Ott meg ez a normális. Kultúrsokk, huh?

Este ISZONYAT tömegnyomor van az utakon. Totál nem értem: ha 500 CSILLIÓ megállója van a buszoknak, meg a metrónak is, akkor MI AZ ISTENT keresnek este gépjárművek az utakon?? Minek? Totál kiirtanám őket a belvárosból, tök fölöslegesek. Csaka levegőt szennyezik. Két percet se kell gyalogolni, és már talál az ember busz, vagy metró megállót, teljesen szükségtelen taxizni, meg autózni. Baromi sok idő, míg így el lehet jutni bárhová is! A kedvencem az volt, amikor a piros előtt „szambázott” a busz: mire végre zöldre váltott, akkor haladt két centit, aztán ismét piros. Legalább 4x váltott pirosra, mire végre átért a szerencsétlen. Kár, hogy én is benne ültem…

Az utolsó tökön rúgást a reptérre menet sikerült elszenvedni. Egy vasárnapi napra esett a hazaút, és teljesen ideális választásnak tűnt az Underground. Igen ám, de úgy fél 7 környékén kiderült, hogy VASÁRNAP csak HÉTTŐL VAN METRÓ. HÉTTŐL. Jelzem: előző nap már hajnal 3 kor is tök simán ment. De vasárnap csak HÉTTŐL. „HOGYAZA JÓQRVA - MIVAN?” – ötlött fejembe a sokat mondó gondolat, de haszontalannak látszott ezen agyalni, mert ettől sajnos még nem indultak el a járatok. Konklúzió? A TFL-re nincs az az idő-intervallum, amennyi alatt elméletben fel lehet készülni. Ezt csak megszokni lehet - megtanulni lehetetlen.

A reptérre csapzottan, és lihegve érkeztem meg az egyébként 15 percet KÉSŐ busszal, mert az egyik megállóban nem értette meg egy rohadt VÉN KURVA, hogy ez nem az az istenverte redvás busz, amire ő vár. A terminálba érve elkezdtem makogni egy ott dolgozónak, aki segítőkészségéről nyújtott tanúbizonyságot, amikor felpattant, és elvezetett a „check-in” –hez. Persze a pultok mögött minden egyes ember más nemzetiségű volt, már fel sem tűnt, de hogy még az én enervált, lihegő-angolom is jobb volt, mint az övék, attól csak még idegesebb lettem. Azzal kezdte a fickó, hogy „sorry, de már nem lehet a budapestire becsekkolni”. Anyádat mondom, itt kihagyott a szívem párat. De aztán előkotortam a KINYOMTATOTT FECNIMET, izé, a JEGYEMET, és akkor rögtön felcsillant a bajsza, el is küldött ARRA, mutatta. Fogalmam nem volt mit mondott, nem tom említettem-e már, hogy NEM TUDOTT ANGOLUL? Odamentem a másik pulthoz érdeklődni, ahol egy mosolygós nő (élvezte a helyzetem – jó neki, mert én qrvára nem!), de eligazított, hogy forduljak jobbra „’round the corner”. Na jó, elslisszoltam, és futottam. És futottam. Éééés futottamfutottamfutottam, a végeláthatatlan folyosókon keresztül! Majd összeszartam már magam, annyi rohadt folyosón kellett végigszaladni! Kicsit se néztek hülyének. Fel nem tudtam fogni, hogy lehetett így eldugva az a *>>#@~° járat! A 100 csrilliomodik folyosó után aztán megtaláltam végre a terminált, ahol egy szééép hosszú sor állt. Megkérdeztem, hogy ez e vóna-e a „BÚD’PESZT” járat, mire egy fickó - aki a hét során mindenkinél jobban beszélt angolul – közölte, hogy igen, ők is oda tartanak – elvileg. Hát elvileg, mivel ekkor már 10 perce be kellett volna zárni a kapukat. Szerencsém volt, hö, hö, hö…

8:15 –re volt kiírva hivatalosan a repülő indulása, mi lazán elindultunk több, mint félórás késéssel. Na és itt álljunk is meg: Ferihegyről 5 perc késéssel indultunk, amit a pilóta be is hozott. Ennek ellenére a FABJÜLÖSZ Londonban iszonyat sokat pöcsöltek, ráadásul ilyen buszjárat sem vitt el a repülőig, hanem neked kellett megtalálnod, hogy most melyik járat a tiéd - ami nem volt egyértelmű amúgy. Azért tessék: ki a fene gondolta volna, hogy a mi kis cicapöcsnyi Budapestünkben mennyivel gördülékenyebben működnek ezek a dolgok, mint egy elvileg sokkal organizáltabb, olajozottabb fővárosban. A pilóta egyébként ismételten magyar volt, és hoppá: még azt a több, mint félórát is behozta! Sőt! Szóval hatalmas riszpekt a magyar pilótáknak: császárok vagytok!

Végül mit is mondhatnék a „London-fílinggel” kapcsolatosan? Egyértelmű, hogy a kultúrsokk rányomott egy gigantikus skarlátbetűt az egészre. Ezt tényleg nem lehet megszokni egyik napról a másikra – legalább fél év biztosan kell hozzá. Iszonytató volt a tömegnyomor, a sokféle ember, hogy mindenki más nyelvet beszélt, hogy mindenki szart mindenki fejére, hogy nem érdekelt senkit, élsz-e vagy halsz, vagy merre mész, ki vagy, miért. Idegen, zord, rideg, és visszautasító volt a miliő, a tömegközlekedésről már nem is beszélve!

De hát nem is emiatt hiányzik…

         A gépről leszállva nem várt semmiféle busz a platformon. Első blikkre úgy tűnt, hogy ez csak nálunk dívik – Luton reptéren leszarják, hogyan találsz el a terminálig. Mondjuk nem volt olyan messzire, meg amúgy követni kell az előtted haladót, és akkor nincs gáz. Legalábbis megérkezésnél, ugyebár, de erről majd később…

         Bent beálltunk szépen, mint a vadlibák, és irigykedve tekintgettünk arra a kemény egy emberre, aki az E-PASSPORT feliratú kapun haladt át, míg nekünk maradt a „hagyományos” tehéncsorda. Szépen totyogtunk előre, miközben azon morfondíroztam, hogy vajon felismernek-e majd a kapuknál, mivel hogy a személyi igazolványomon található kép alapján ez igencsak nehézkes lenne, mivel hogy 5 éve kicsit sokkal másképp néztem ki – pláne, hogy azóta lett még két extra szemem is.

         A kapuhoz érve már a torkomban dobogott a szívem. Rám köszönt egy ott dolgozó hölgyemény, de olyan akcentussal, hogy nem voltam biztos benne, hogy most mosolyogva elküldött az anyámba, vagy csak szimplán előre tessékelt. A pult mögött feszülő nagydarab néger fickótól meg megszólalni is elfelejtettem. Rám köszönt, én vissza, átnyújtottam neki személyimet, megvizslatta, majd a táskámra bökött, és megkérdezte: „do you have any cigarettes in there?” „Ciga-WHAT?” – gondoltam magamban, de hirtelen azt se tudtam melyik bolygón vagyok. Megkérdezte még egyszer, mire mondtam valami olyasmit, hogy „um, no, I guess”. „Are you sure?” „um, yes” – mondtam tök hihetően, majd mikor már látta, hogy a cipzárral bajlódom, akkor rám mosolygott, megköszönte, és utamra engedett. Barát-adagom mosolyogva fogadott, és elmondta, hogy jó fej volt vele is, és ez a dolog amolyan „angol-humor”. Hát, mondom, szakadok a röhögéstől, komolyan…

         Kiérve a bejárathoz a kezembe nyomtak egy A/4 -es papírlapot. „Da heck is ’diz?” – kérdeztem. Sejthetjük, hogy mi volt: természetesen egy újabb jegy - csak ezúttal buszra szóló. Egy kinyomtatott papírlap, ismét. Komolyan, emberek: mi a fene folyik itt?? Ez mióta van rendszerben? Én valamiről nááágggyon le vagyok maradva. Azonban rá kellett jöjjek, hogy a londoni tömegközlekedési rémálomnak ezzel még csak egy igen pirinyó szeletébe kóstoltam bele, ami a kint töltött időnek csak egy másik szegmensében jött elő teljes valójában. Erről lesz majd később SOK-SOK szó. Egyelőre elég, ha elöljáróban azt leírom, hogy a reptérről (legalábbis Lutonról, de hát máshová nem megy a Wizz) bizony nem járnak menetrend szerinti buszok, vagy metrók (mivel idáig nincs kiépítve az Underground), szal nem tudsz „menetjegyet” „venni” „csak” „úgy”, hanem előre kell foglalni ilyen járatokra. Másképp marad a taxi, vagy a tudom is én, hogy mi. Simple as fuck, huh? Én tökre azt gondoltam, hogy a rendszer olyan simán meg van oldva, mint Budapesten: fölszállsz egy-két buszra, és eljutsz a reptérre a bérleteddel (vagy legalábbis két menetjeggyel), mivel hogy közigazgatási határon belül van. Na, hát szó nincs ilyesmiről! Számomra ez egy gyomros volt a tökön rúgás előtt…

         A belvárosba érve [nagyjából 20 angol (vagy londoni?) mérföld] hamar beszippantott a miliő. Egy ekkora városban hirtelen naggggggyon kicsinek lehet ám érezni magunkat. Bár ez gondolom szubjektív. Hamar meglett (a számtalan közül, erről is később) egy lejáró az Alvilágba, amely előtt is a kezembe kaptam egy térképet az Undergroundról, és egy kártyát, nevezetesen egy Oyster Card-ot. Ő, ok, na erről se volt túl sok fingom. Igen, itt megemlíteném, hogy a hibát ott követtem el, hogy egyértelműen nem néztem jobban utána a londoni tömegközlekedési szokásoknak, de mentségemre szóljon, hogy én azt hittem, hogy ezekkel totál tisztában vagyok. Na most a kártyát nézegetve már nagyon imbolygónak éreztem lábam alatt a talajt említett, egyértelműen fals álomképbe kapaszkodván. Remegő lábakkal vetettem bele magam az Alvilág derengő fényei közé…

Folyt. köv.

          Az élet úgy hozta, hogy lehetőségem nyílt elutazni Angliába. Mármint Anglia-Angliába, nem Írország- Angliába, vagy Wales-Angliába, mint ahogyan azt sokan gondolják, hogy amúgy ugyanaz, mert hát nem. Szóval egész konkrétan Londonról van szó. Leginkább azoknak ajánlom ezt a bejegyzést, akik még nem ültek repülőgépen.

          A jegyet hónapokkal előre érdemes lefoglalni, mert úgy kedvezményesebb a dolog. A Wizz Air-t választottam prédámul, mivel úgy hírlett, hogy azzal egészen baráti áron megoldható az utazás (és hát amúgy sem a kényelmi szolgáltatások érdekeltek, hanem maga az út). Rögtön egy felütéssel kezdődött a dolog: megdöbbenve tapasztaltam, hogy semmiféle repülőjegyet nem fogok kézhez kapni. Mindösszesen egy beszállókártyára lesz szükségem, ami nem más, mint egy A/4-es papírlap, amit én nyomtatok ki. Egy közönséges nyomtatóval. Nem tudom, láttunk-e már filmeket, amelyben repjegyet mutatnak fel beszálláskor, vagy azt osztogatnak a kapuknál. Annak azért van egyfajta fílingje, és nem utolsó sorban emlékként el lehet rakni. Na hát ezt felejtsük el: egy szimpla A/4 es lapot képzeljünk a helyébe, amin van egy ilyen krix-krax vonalkód, amit leolvasnak, és voilá – felengednek a gépre. Tök kiábrándító…

            Budapesten a reptérre eljutni pofonegyszerű: rendszeresen járnak oda buszok, amikre jók a bérletek, mivel közigazgatási területen belül van. Nekem 6:00 - kor ment a gépem, és éjszakai járatokkal közelítettem meg a helyszínt. Igen korán indultam el, és elég sokáig tartott az út (kb. 2,5 óra), eléggé hideg volt, néhol fél órákat is fagyoskodni kellett, de 4 után már a reptéren voltam. Becsekkoltam a papírlapommal, megkaptam a szalagot a csomagomra, és mentem a detektorokhoz. Persze becsipogtam, szóval letapogattak, aztán levetették még a cipőmet is, és fura mód a lábamnál jelzett valamit a gép, de aztán továbbengedtek. Mikor beértem a terminálokhoz, akkor egy egészen furcsa kép fogadott: mintha egy másik világba léptem volna be. Eszembe nem jutott volna, hogy még mindig Budapesten vagyok. Olyan volt, mint egy város a városon belül. De valami egészen más város - furcsa, és idegen. És indokolatlanul tiszta!

          Hamar kerestem egy helyet, mert a szemeim égtek, mint az állat, és úgy voltam vele, hogy ideje lenne felkészülni arra, hogy 10 km magasra fogok felröppenni, ami ugye akrofobiásként nem volt épp egy elhanyagolható faktor. A beszállásnál persze sikerült eltévednem, ugyanis nem figyeltem, hogy a máshová írták ki a járat indulását, de aztán csak megtaláltam a sort (nem sokan mentek azért reggel 6 - kor bárhová is). Amikor már majdnem a kapuhoz értem kiállítottak a sorból, és kérték a beszállópapírosomat. Persze ezen nem lepődtem meg, szal tök nyugodtan viselkedtem. Amikor csak kiderült, hogy nem vagyok terrorista, akkor átadtam a papírfecnimet, amiről letéptek egy csíkot, és aszondták, hogy viszonlátás’. Na ok, gondoltam akkor most fogok bemasírozni a gépbe. Hát nein. Mikor leértem a lépcsőn, akkor egy (Malévos)busz fogadott. Wtf – gondoltam, és pár másodpercig csak álltam és pislogtam. Mondta egy fazon, hogy a mellettem lévőbe lehet menni. He? – gondoltam, és totál zavarodottan beszálltam a tök üres buszba. Emlékeim szerint a repülőgépek máshogy néztek ki, de aztán csak kiderült, hogy ez a busz fog majd engem elvinni a géphez. Hát ez is kiábrándító volt – filmekben semmi ilyesmiről szó nincsen!

          A busz leparkolt a repülő elé, amit egyébként az ablakból vizsgálva döbbentem tapasztaltam, hogy mennyire kicsi. Nem is értettem, hogy gondolták ezt komolyan – hogy az fog majd engem 10 km magasba repíteni? Na ne szórakozzunk már! Amikor felértem a lépcsőn, akkor kotorászhattam elő a már elrakott személyimet, ugyanis a stewardess ismételten elkérte azt – pedig addig a pillanatig már 3x minimum felmutattam ennek-annak. Eleve nem is lehettem volna ott, ha ezt nem tettem volna meg. Azt mondta, hogy az első 3 sor után ülhetek, ahová tetszik. De az első 3 vajon kinek volt fenntartva? A Wizz Air direkt ilyen diszkont légitársaság, oda minek raknak ilyen extra szolgáltatásokat? Olyat láttam, hogy voltak sorok, amin Premium felirat volt, ami annyit takart, hogy a lábadnak több hely volt. Mindez 3-4 ezerért, vagy valahogy így. Hát én úgy voltam vele, hogy leszarom, meddig nyúlik a lábam, de legalább egy hétig tudok mit enni. Ezeken a helyeken amúgy összesen 2 embert véltem felfedezni.

          Egy számomra szimpatikus emberke mellé ültem, akiről már első ránézésre úgy tűnt, hogy ideális barát-adag lesz a repülés idejére (barát-adag, you know, Fight Club). Hamar elmagyarázott egy-két hasznos tudnivalót, miután látta rajtam, hogy totál ideg vagyok. (Érdekesség, hogy a gép nagyjából 5 perc késéssel indult Ferihegyről, de a magyar pilóta behozta a dolgot. Ez majd a végén lesz érdekes). Amikor begyorsult a gép, és ilyen 45°-os szögben el kezdett emelkedni, miközben belepréselt a székbe, akkor azért igen erősen a fosás közelében voltam. Nem igazán lehet az első ilyen élményt mihez hasonlítani, és átélni teljesen szubjektív, de számomra mindenesetre egyszerre furcsa, bizsergető, és hányingerkeltő is volt egyben. A repülés további része viszont elképesztően unalmas volt, hiszen ugye nincs mit nézni az ablakból. Egyedül a gép nagyobb fordulásai voltak pulzusszám emelőek, de ezen kívül csak konstans búgás volt jelen. Az időt úgy gondoltam, hogy olvasással fogom tölteni, de túl érdekfeszítőnek tűntek az előttem lévő ülés hátuljában elhelyezett prospektusok. Ezekben többek között a gépen, a fel-feltünedező kocsikból megvehető dolgok voltak felsorolva. A kaják és üdítők jelenlétét még megértettem (bár horribilis árakkal rendelkeztek) viszont amitől lehidaltam, azok a különféle egyéb megszerezhető dolgok voltak. Ilyenek voltak például a parfümök, ékszerek, szeszesitalok, elektronikai berendezések. Mindezek persze elképesztő árakkal. Na most őszintén: ki a bánatos jó fenének jutna eszébe ezeket egy repülőgépen beszerezni? Mi a francér akarnám én azt ott megvenni, amikor leszállva a géppel tök simán akárhol máshol is be tudom őket szerezni, csak mondjuk lényegesen olcsóbban? De eleve ki a franc akarna borozgatni egy gépen? Kinek jutna ez eszébe, most komolyan? Nem fért a fejembe a dolog. Pláne az ékszerek, meg a karórák meg a tököm tudja még mik – azokat tényleg van, aki megveszi? Totál nem vágtam az egészet, szóval inkább próbáltam aludni, ami egyébként nem volt egyszerű, mert iszonyú kényelmetlen volt az ülés fejtámlája. Emelésnél és landolásnál a nyomáskülönbségtől viccesen hol elment, hol visszajött a hallásom, de azt tanácsolták, hogy nyeljek egy nagyot, az helyrehozza. Az út maga 2,5 óráig (időeltolódással csak 1,5 :P) tartott, ami hát vicces, ha hozzávetem a reptérre való kijutásom idejéhez, tehát kb 1900 km a 25km-hez nézve. De végül is csak megérkeztem a Ködös Albionba, ahol is…

Folyt köv.

          Ha ugyan nem is valljuk be önként, de mindannyian valamiféleképp idő-addiktok vagyunk. Ez persze nem csoda, hiszen egész életünket ez a fizikai mennyiség szövi át, és létezéséről tudomást sem venni igen nehéz lenne, hiszen nap, mint nap az arcunkba tolja magát őfelsége (kivéve ugye a las vegasi kaszinókban, melyek chronofóbiásoknak erősen javallt helyszínek - egy darab óra nincs bennük). Nyilvánvaló (én megelőlegezem a bizalmat), hogy nem direkt csinálja a drága, de hát természetéből adódik, hogy figyelemfelkeltő hatással bír az élőlényekre. Mivel folyamatosan jelen van, nem árt, ha kiismerjük természetét. Éppen ezért hasznos, ha van mivel mérnünk őt. Azonban egyáltalán nem mindegy, hogy mivel tesszük ezt.

          Az emberiség a napórákkal kezdte el az idő múlásának szemléltetését, és mérését, ám ez természetesen nem volt alapjaiban megbízható, hiszen az egész rendszer azon alapult, hogy a miféle inerciarendszer szerint dolgoztunk. Igen hamar (hát valszeg. még aznap) előjött az is, hogy este például nem nagyon tudtak vele mihez kezdeni, ami hát nyilvánvaló probléma. Ez már igen hamar előjött, de később jöttek aztán mindenféle kopernikuszi fordulatok, miszerint a Föld nem lapos, hanem ilyen gömbszerű valami bigyó, bár vannak, akik ezt még ma sem hiszik el, de ez mindegy. A lényeg, hogy valamiféle megoldás kellett ahhoz, hogy egységessé, és egyszersmind használhatóvá tehessék az időmérést. Na persze a karórák ekkor még tervben sem voltak – és a minőségi idő fogalma sem jöhetett elő.

          A legelső mechanikus órát valamikor 1275-ben tervezte egy olasz szerzetes. Miért pont egy szerzetes? Neki biztos rengeteg IDEJE volt ilyesmire. ÉÉÉrtitek. A világ legrégebbi óráját 1386-ban építették, és még ma is működik az Egyesült Királyságbeli Salisbury Katedrálisban. Nem rendelkezik számlappal, hanem minden órában üt egyet a harangján. Na most innen igazán csak egy lépés volt, hogy a templomok tornyaiba belekerüljön egy valamivel összehangoltabb szerkentyű, amely már rendesen mutatta is, hogy épp mennyi az idő. Ennek persze megvolt a maga hátránya: általában kevés embernek fér el a zsebében egy falusi templom. Hogy aztán milyen átmenet történt a két dolog között arról fogalmam sincs, de elégedjünk meg annyival, hogy az ember szép lassan eljutott a KARÓRA megalkotásáig.

          Én őszintén szeretem a karórákat. Mindig is éreztem egyfajta mélyről jövő passiót az emberiség ezen páratlanul hasznos találmánya iránt. Nem összehasonlítható semmi egyéb időmérő eszközzel. Nekem nem régóta van karórám, de még gimiben kaptam egyet, és nagyon elkapott a varázsa. Persze akkor még csak egy kis gagyikát, amit el is csesztem, majd lett egy másik is, amire jobban vigyáztam. Azonban volt ezekben egy közös: mindkettő elemmel működött. Na most ez csak és kizárólag addig zavart, míg nem lett egy automatám. A 20. század első felében még mindenkinek csak ilyenje volt. Ez testesítette meg az eleganciát, a kényelmet, és presztízsnek sem volt utolsó. Aztán jött a digitális forradalom, és elvesztette értékét. Könnyű volt előállítani digitális órákat, hiszen sokkal könnyebben pótolhatóak, és szerelhetőek voltak – nem voltak benne nagyon mozgó alkatrészek. Az automata órák manapság elképesztően ritkák – ehhez sajnos az járul hozzá, hogy drágák. De ennek egy oka van: ma már szinte SENKINEK nincsen órája. Minek is lenne, ha egyszer ott a telefon, az iPad, vagy akár egy mp3 lejátszó? Mindenhol meg lehet tudni, hogy mennyi az idő, nem kell már ehhez óra. AZONBAN ha mégis látni valakin órát, akkor az ilyen undorító színes szilikon-szar, böhöm nagy digitális kijelzővel, meg szétrohadó szíjjal, amik némelyike DRÁGÁBB, mint egy automata! Vagy valami csilli-villi ékkövekkel kirakott elemes nyavalya, ami próbál úgy tenni, mintha automata lenne, de hát igen rosszul. Ez minden csak NEM MINŐSÉGI IDŐ.

          Egy valódi óra automata szerkezettel van ellátva, hiszen csakis így őrzi meg igaz valóját: az emberiség által alkotott berendezés, mely precíz mechanikájának köszönhetően segít mérni, és érzékelhetővé tenni az idő múlását nap, mint nap. Ez egy roppant kifinomult találmány! Persze most jön: „dőőő, de hát nekem nincs pénzem ilyen izére annyit kidobni, amikor ott a telefonom, ami 100x jobban mutatja azórát”. De nem mindegy ám az, hogy az elegancia miben nyilvánul meg. Egy órától persze nem leszünk kékvérűek, ez tény, de a korabeli idők szellemét megőrizhetjük általuk, még ha csak kis mértékben is. Az is sokkal egyszerűbb, hogy nem kell folyamatosan a zsebünkben kotorásszunk, ha kíváncsiak vagyunk rá épp mennyi az idő, és az is lényegesen egészségesebb, ha nem kell folyton a telefonunktól függenünk. Így is éppen elég időnk megy el haszontalan tevékenységek űzésére(köhm)...

          Lényegesnek tartom, hogy mindenkinek legyen egy automata karórája. Nem azért, hogy felvághassunk vele mások előtt, hanem hogy tiszteletben tartsuk eme remek találmány nélkülözhetetlenségét, és tekintélyét. Hogy egy szeletet a múlt eleganciájából és bájából megőrizhessünk, tisztelegve a nagy öregek előtt, akik kemény munkával megalkották ezt a kiváló szerkezetet.

Ez volna az idő. Hogyan lesz ebből minőségi idő? Csupán azon múlik, hogy kinek a társaságában töltjük azt el.

            Ha már az előző félév végi (köhm, zseniális) receptem sajna technikai okokból kifolyólag nem tudott megjelenni, így kénytelen vagyok az abban lévő poénokat ismételten elsütni. Legalábbis ezt gondoltam az elején, de most, hogy leírtam a „sütni” szót, inkább valami hasznosabbra fordítom az energiát, és előállítok számotokra egy kis különlegességet. Hogy mit is? Olvassátok el a címet!

            Szokásunkhoz híven először is olyan adatokat kell összegyűjtenünk, amelyekre az elkövetkezendő t:=[15,∞) minutum-ban szükség mutatkozhat. Eszenciális dolgokról beszélünk itt, mint például az, hogy hány személyre készítjük el étkünket. 2? 3-4? Netán 5-6? Vagy ’forever alone’? A dolgokat leegyszerűsítendő (vagy nem) én felteszem, hogy két személyre tervezünk. Hogy miért? Több oka is van ennek. Először is sokkal könnyebb ketten csinálni, mert így legalább mindig van kit hibáztatni. Aztán meg az sem mindegy, hogy menet közben mikor unjuk meg a sok macerát, és kire bízzuk rá a maradék melót – vagy épp az alkalmanként rendkívül frusztráló mosogatást és a konyha potenciális disznóóllá válását. Mert hát ugyebár azt szokás magunk után feltakarítani. UGYEBÁR.

            Két személyre az alábbiakat kell beszerezni: 12 dkg liszt, 1 tojás, ami lehet kisseb – nagyobb méretű (strucctojás nem kapni a tesó-ban!), 1 dl tej, 1 kávéskanál sütőpor, 1 nagy alma, 2 evőkanál cukor, csipetnyi só, és sütéshez vaj. Na, most ebből a felsorolásból azért érezhetjük, hogy fent megjelölt személyszámot ez az egyenlet korántsem fogja kielégíteni, de fikarcnyit se. Mit lehet ilyenkor tenni? Épp elmondhatunk az égi gasztro-Gott-nak pár imát, de ezzel valószínű rövidtávon sokra nem igazán mennék, tehát inkább javasolnám, hogy szorozzuk meg egy n természetes számmal a hozzávalóinkat, úgy több eséllyel lakhatunk jól mindannyian. Sikertelenség esetén szégyelljük össze-vissza magunkat, hogy 1. nem tudunk számolni, 2. falánkok vagyunk, mint a fene, 3. egyáltalán belekezdtünk a sütésbe.

            Ha viszont túltettük magunkat ezeken a kezdeti - bár annak tűnő, de koránt sem bagatell - kérdéskörökön, akkor nekiláthatunk valami lényegesen hasznosabbnak. Nem, a világon ezúttal sem tudjuk megmenteni a pusztulástól, zászlónk alatt sem egyesül majd minden ember, de étellel ellátni magunkat és potenciális kompániánkat hasonlóan nemes tettként hat. Kezdődik a dolog azzal, hogy kimérjük a lisztet egy tálba. Ehhez hozzáadjuk a sütőport, a tojást, és az egészet komótosan elkeverjük – de csak mert egész éjjel zh-ra tanultunk, nem azért, mert lusták lennénk. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy rögtön ugrunk is a tejért, aminek hozzáadása után gyönyörű szép masszává alkotjuk kutyulmányunkat. Ha megáll benne a fakanál - vagy akár a fél karunk is – ne ijedjünk meg: ennek a masszának ilyen állagúnak kell lennie. Mivel azonban látványra megéri a pénzét a szerencsétlenje, így kicsit tegyük félre, és egy ideig ne is nagyon nézzünk rá.

            Almát pucolni mindig megéri. Talán mindannyiunkkal megesett már, hogy ránéztünk egy almára, és valahogy nem jött az isteni sugallat. De mihelyst megpucoltuk és felvagdostuk a világ legínycsiklandozóbb étkévé változott át a drága. Ezt az álomképet kicsit most tegyük félre, és maradjunk csak annyinál, hogy megpucoljuk választottunkat, majd nagylyukú reszelőn lebontjuk őt valami tálkába. Nem túl kedves gesztus irányába, de a későbbiek folyamán mégis meg fogja ezt nekünk hálálni. Mert az almák már csak ilyen önzetlen teremtések. Azonban nem túl édesek, tehát nem árt megcukroznunk, és csipetnyi sóval együtt beledolgozni a félretolt csúfságba, amit stílusosan csak „masszának” neveztünk el. Itt az a lényeg, hogy az alma kieresztett levét is bele kell dolgozni a tésztába, bármennyire is tűnhet „nem túl átgondolt” lépésnek.

            Ha a konyha még egy darabban van (ugye?), akkor elvileg valahol fellelhető egy mások által makulátlan állapotban hagyott(!) gáztűzhely. He ez mégsem így van, nos abban az esetben készüljünk fel arra, hogy egy váratlan pillanatban a Heti Jeti majd fogja magát és a tetteseket halálra nevetteti. De én most felteszem, hogy nem kell ehhez folyamodjon, és szépen simán fognak menni a dolgok. Serpenyőt nem árt beszerezni, mert a vajunkat (bizony, nem olajat - azzal nem jó a placuszki!) abban a legérdemesebb megolvasztani. Ha ez megtörtén, akkor vegyük magunkhoz a kotyvalékunkat, és egy jó púpos evőkanállal tegyünk a serpenyőbe egy adagot, amit módfelett eklatáns eleganciával igyekezzünk ellapogatni úgy, hogy lehetőleg ne fröcsköljön szét mindenfelé a vaj. Ezután már csak mindkét felé szép barnára ki kell sütnünk, és utána gyönyörködhetünk elkészült művünkben.

Ha ezt meguntuk, akkor elgondolkodhatunk azon, hogy mivel szeretnénk feldíszíteni drágaságunkat. Rakhatunk rá mindenféle lekvárt, jam-et, gyümölcsöt, joghurtot, pudingot akár, tejszínhabot is, vagy épp kakaót, mogyorókrémet, csoki-izét-bizét-akármit, tortadíszt, gyertyákat, rakétát, kismacskát, kalapot, girlandot, DE egyvalamit sosem: PORCUKROT. Soha ne tegyetek porcukrot a kajára! Az első harapás előtt lefújod az egészet róla, és utána takaríthatsz egész nap. Úgyis tudom, hogy Veletek is megtörtént már ez. Kell ez nekünk? Persze hogy nem, szóval hagyjuk a porcukrot békén a boltban!

Michael Kay

            A reggeli buszozásokat már régebben is, mint egyfajta „mentális kalandutak”-ként éltem meg, és ez ma sincs másképp. Ennek persze örülök is, mivel a reggeli sokszínű miliő általában kreatív állapotba hoz, és ha nem jut helyem, hogy lassacskán végre a gigantikus Battlefield Earth 1064. oldalára lapozzak, akkor Orbital-t hallgatva képzeletem biz’ elcsatangol. És ha valaki olyan szerencsés helyzetben lehet, mint én, hogy matek szakra járhat, és eme módfelett sokoldalú, és igen érdekes tudománnyal foglalkozhat nap, mint nap, akkor gondolathullámainak csatározásai bizony érdekes elméletek megszületését eredményezhetik. Például épp rájöhet „bizonyos szavak esetleges létrejöttének felettébb logikus eredetére”.

Fogalmam van!

            A „random” szó az angolban véletlent jelent. A magyar nyelvben is használatos, mintegy széleskörű műveltségünket kifejezendő, bár szinonimáink között persze ennél kreatívabbak is megtalálhatóak az említett szó kiváltására, még ha némelyiküknek talán semmi közük sincs az eredetihez. Gyakran használjuk a szót a hétköznapok során, ha előre nem látható eseményről beszélünk, de ekkor persze többnyire a valószínűség számítás eszközeit vetjük be, és igyekszünk belőni a dolgokat úgy, hogy a véletlenből csináljunk valami „nem véletlenszerűt”, hanem olyan „egészen lehetségest”. Ehhez a számokat vesszük segítségül, ami egy jó kiindulási alap lesz - de később ezt kiterjesztjük magasabb dimenziókra is. (Nem kell parázni a matektól, nem megyek bele a részletekbe - annyira :D)

Értékkészlet, és értelmezési tartomány

            Az analízis két fontos fogalmával kezdeném a bevezetést. . Tekintsünk egy ’f’ függvényt. Legyen ez mondjuk f(x)=x-ként definiálva, ahol x egy tetszőleges valós szám. Ekkor mi az, amit biztosan tudunk a függvényünkről? Hogy mi az értékkészlete, ’Range’ vagyis, Ran(f), valamint az értelmezési tartománya, ’Domain’, tehát Dom(f). Ez persze csak igen ritka, és többnyire egyszerű függvényekről látható be rögtön, hiszen a bonyolultabbakról néha csak hosszas függvényvizsgálatok után tudjuk megállapítani értékkészletüket. Nekünk most szerencsénk van, hiszen az f függvény lineáris, és egy változós (persze nem véletlenül). Tehát amit tudunk, hogy Ran(f)=R, vagyis a valós számok halmaza, és Dom(f)=R, szintén.

            Azt mondom: játszunk olyat, hogy gondoltam egy választott számra, mondjuk 1-től 1000-ig, és találd ki, hogy mire. Érezzük, hogy lényegében generáltam egy véletlen számot, amit véletlenszerűen Rád bízok, hogy kitaláld. Legyen ez a szám éppen x. Kiköthetném, hogy a választott szám legyen egész, de igazából nem ez a lényeg. Az intuíció persze azt mondja, hogy „oké, ez a véletlenszerű szám kitalálható, egy idő után, és akkor?”, de álljunk meg egy persze, és gondoljuk csak meg: akkora szabadsági fokot nem adok a dolog véletlenségében, hiszen megszabom, hogy mettől meddig terjedhet a dolog (Ran(f)), illetve azt, hogy egyáltalán hogy van az egész dolog értelmezve (Dom(f), ami a valós számok). Látható, hogy a történet annyira mégsem véletlenszerű, hiszen két feltételt is szabtam neki. Matematikailag ez persze így is van rendjén, elvégre a statisztikai módszerek alkalmazásánál nem is nagyon tudnánk nem konvencionálisként tekinteni az események valószínűségébe, mintsem véletlenségébe vetett nézetet. De mit veszünk észre ebből a konkrét feladatból? Ha jól rakjuk egymás mellé a fogalmakat, hát épp a RanDom szó jött ki, minő véletlen. Na de mit jelent ez?

 Véletlen(?)

             A világban történő, általában negatív lefolyású eseményre gyakorta mondjuk, hogy véletlenségből történik, pláne ha mindannak mi vagyunk elszenvedői. Ilyenkor persze senkinek nem jutna eszébe azon elgondolkodni, hogy mégis hogyan hozható ez össze az analízissel, és ez persze meg is érthető – lényegesen egyszerűbb azt gondolni, hogy egyes események egyszerűen csak megtörténnek, de totál „random”. Azonban nem árt észben tartani, hogy a matematika bizony átszövi az egész univerzumot, így tehát érdemes nem úgy tenikteni rá, mint valami, ami igazából azért nem köthető szorosan a hétköznapokhoz. Hogy miért mondom ezt? Mert pofonegyszerű: a „random” szó létezése azt feltételezi számomra, hogy egyáltalán nem beszélhetünk semmiféle véletlenről. Nem túl gyanús, hogy épp az analízis két igen alapvető fogalmaiból tevődik össze? Ráadásul úgy, hogy még logikailag is teljesen korrekt a dolog?

            Közelítsük meg egy kicsit másképp a helyzetet. Bármilyen véletlenszerűnek gondolt eseményt a világon két dolog ALAPVETŐEN meghatároz – hogy milyen mértékben enged a fizika törvényeinek, tehát Range=[a dolgok, amik fizikailag megtörténhetnek], és hogy egyáltalán hol történik, vagyis Domain=[a világ, ahol az eseményt megfigyelheted, tehát jelen esetben a Föld]. Ha ezt így belőttük, akkor azért, ha jól megnézzük, viszonylag kicsi szabadsági fokkal rendelkezik minden történés, hiszen például fizikailag lehetetlen, hogy kizuhanjak az űrbe, vagy hogy egyszeriben csak elém teremjen a semmiből egy elefánt, és eltaposson. Ez annyiféle törvényt sértene, hogy összeomlana tőle az univerzum. Éppen ezért „random”, mint olyan, egyáltalán nem létezhet. Ez persze erős állítás, de lényegében helytálló: minden esemény igen erősen le van korlátozva ahhoz, hogy benne bármiféle véletlenszerűséget lássunk meg. A tény, hogy a „random” szó a véletlenre utal, véleményem szerint pusztán egy rejtett utalás arra, hogy igazából semmi ilyesmiről szó nincsen. Ebből számomra egy újabb bizonyíték adódik arra, hogy az égvilágon minden valami okkal történik.

És még mindig nem bánom, hogy egy ilyen világban élhetek.

            E havi alkalommal a vegetáriánus konyha kedvelőinek kedvezünk kendőzetlen kedélyességgel. Nem megyünk el tüntetni PETA-rendezvényre, mindösszesen étkünket igyekszünk javarészt zöldségekből, javarészt olcsón, és javarészt gyorsan elkészíteni.

            Kezdjük ott, ahol kezdeni szokás: az ősrobbanásnál. Hát, vagy ezt talán inkább hagyjuk meg a „virsli a mikróban” fejezethez. Na, akkor inkább a hozzávalók n személyre, ahol n egy olyan természetes szám, hogy bla bla bla, hisz tudjátok. Ez alkalommal nincs megkötés: megcsináljátok és kiderül, hogy hány személyre elég. Lehet, hogy csak egyre, de lehet, hogy akár öten is jól laktok végül. Máris micsoda misztikumok övezte irományt kaptok kézhez – recept, és detektív-történet, two in one!

            Eledelünk két részből áll: tésztából, és a belevaló finomságokból. Előbbihez szükségünk lesz fél pohár lisztre (akár lehet teljes kiőrlésű is), ugyancsak fél pohár kukoricalisztre (nyilván előbbi búza lenne), 1 dl vízre, 1 dl tejre, 2 evőkanál olajra (több csak abban az esetben, ha munka közben megunjuk az egészet, és szeretnénk rálépni), csipet só, és talán egy tojás, de ez fakultatív. És hogy mi kerüljön bele? Hát itt igazából rátok van bízva a dolog – mehet bele bármilyen zöldség! Gomba, de csak ha nem túl goromba, káposzta, ha rendesen meg van hámozva, borsó, de nem kell egy egész korsó, erős paprika, melytől beájulna Papp Rita, vörösbab, elvégre ebből sem lesz kebab, vagy egy kis hagyma, el ne kapjon a tavaszi nátha. Itt szabad a vásár, de tényleg. Viszont amit még érdemes fejben tartani, hogy távol-keleti étek lévén elengedhetetlen, hogy beszerezzünk hozzá valami nyomokban keleti kultúrához köthető kiegészítőt, mint mondjuk a szójaszósz. De ezen kívül szóba jöhet még a ketchup vagy borecet. Sokat tud ez dobni rajta, majd meglátjuk!

            A tészta anyagait össze kell keverni, és a kapott elegyből palacsintát sütni! És ennyiben készen is volnánk, ha épp a „hogyan süss palacsintát” receptet olvasnánk. Viszont akik figyelmesen megnézték a címet, azok könnyen rájöhetnek, hogy most nem erről szól a fáma. És egyébként is: eleve sokkal vékonyabb tésztákat kell kisütnünk! Máskülönben lesújt ránk a konyhaművészet villámistene, Thorma, a kulináris élvezetek szakértője, Hurka, a beszólások mestere, Irony Man, és vezetőjük, a páratlanul sokoldalú Gasztronómia Kapitány! Na, de ha sikerült a tésztákat úgy kisütnünk, hogy lehetőleg a konyha is egy darabban maradt, akkor először is nyugodjunk meg, üljünk le, pihenjük ki a fáradalmakat. Ha ez megtörtént, akkor hadd mondjam el, hogy igazából a tésztát eleve nem is feltétlenül kellett volna megcsinálnunk, mert hogy használhattunk volna helyette réteslapot is. Na de most komolyan, emberek: azokat mégis ki szereti megenni? Olyanok, mint egy darab papír. Bár embere válogatja, de a fent említett csapat - azaz a Bundaállók - kifejezetten ellenzi. És velük nem érdemes szórakozni, mert ripsz-ropsz bepaníroznak.

            Ha még sohasem pároltunk zöldségeket, akkor eléggé meg fog lepni minket az itt soron következő jó néhány sor. De vagyok annyira jó fej, hogy nem rögtön a mélyvízbe dobással operálok, ezért hát elmagyarázom a kezdeti lépéseket. A zöldségeket először is pucoljuk meg. Miért mondom ezt? Mert itt elgondolkozhatunk legalább azon is, hogy biztosan akarunk-e belerakni olyan macerával járó dolgokat, mint répa, zeller, vöröshagyma, vagy akár a gomba. Persze magunkkal szúrnánk ki, ha épp utóbbi kettőt hagynánk ki, de ha a gyors megoldások hívei vagyunk, hát egye kánya, ezeket mellőzhetjük, és mehet bele az, amit elég csak megmosni és felaprítani, mint mondjuk a paprika, uborka, paradicsom, retek, salátafélék, konzerv kukorica, póréhagyma, ésatöbbi. Mindig az a lényeg, hogy tudjuk mit is akarunk csinálni, és akkor túl nagy bajunk nem lehet. Elvégre ez nem egy analízis ZH, szóval ne görcsöljünk.

             Nem nehéz ezután a zöldségeket kevés olajon kicsit megugráltatni, miközben folyamatosan nyomatjuk rájuk a fűszereket, mint só, bors, curry, és természetesen szójaszósz. Később, amikor már úgy látjuk, hogy egészen ehetőek, és nem túl kormosak a zöldségdarabok, akkor megvárjuk, míg kicsit lehűlnek, megpihennek, ahogyan mi magunk is. Egy hideg ital nyugodtan belefér. Ha megvagyunk ezzel, akkor nagyjából egy evőkanálnyival rárakunk egy tésztára, majd azt két oldalról feltekerjük, nagyjából úgy, ahogyan a káposztalevelet töltik. Hiszen csak tudjuk már, hogyan készül a töltött káposzta! A lényeg, hogy a széle alul legyen, mert ha egy kicsit áll, akkor hozzátapad, és a sütésnél nem nyílik szét. Ugyanis itt jön a végső felvonás: a tekercset olajban minden oldalról kicsit megsütjük, ezzel fenséges kompozícióba egyesítve egész munkánkat! Az elkészült remekmű ízlés szerint kiegészíthető akármilyen mártással, öntettel - ez már igazán, de tényleg ízlés kérdése. Bon appetit!

          Mostanság a péntekeket, mint a „nagy relevációk napjai” -ként élem meg. Nincs is ezzel gond – pár hipergeometrikus eloszlás itt, néhány (száz) tucat másodrendű (in)homogén lineáris differenciálegyenlet amott, és máris kerül az agy olyan állapotba, amire bőven ráfér egy-egy nagyobbacska felismerés. A mai napon azt hittem, hogy egy paradoxonra jöttem rá - aztán kiderült, hogy mégis.

             „Mi az, hogy egyenes?” – merült fel bennem a kérdés valószínűségszámítás óra kellős közepén. Persze mi máson is járna az ember esze egy olyan órán, ahol semmi effélékről nincsen szó. A kérdés már a szünetben el kezdett fene mód gyötörni, ezért gyors le is írtam a gondolatokat, amik eszembe jutottak a kérdés kapcsán. A leginkább a következő dolog érdekelt: „a világ legelső vonalzója hogyan készülhetett el, ha a berendezés (öntőforma például) megszületéséhez szintén elengedhetetlen kellék volt egy vonalzó?”. Másként fogalmazva: honnan jöttek rá, hogy mi az az egyenes, ha nem volt semmihez sem viszonyítható? A természetben sehol nem található „tökéletesen” egyenes vonal. Mi van akkor, ha jó pár ezer évvel ezelőtt az egyenes az igazából nem is egyenes volt, mert azt épp egy fának a szárához viszonyították (hiszen az ember minden ötletét a természettől „lopta”). Egyértelműen kellett valamiféle prototípus, de hol kezdődhetett el a folyamat?

            Két pont között a legrövidebb távolság az egyenes. Legalábbis a három dimenziós Euklideszi térben, azaz abban, amiben élünk. Ha lerajzolok két pontot, és szabad kézzel összekötöm, akkor világosan adódik, hogy az nem egyenes, csak hasonlít rá. Ahhoz, hogy rendes egyenessel kössem össze, szükségem van egy vonalzóra. És ha nincs? Hát készítenem kell egy berendezést, amely majd összedob nekem egyet. De hogy csinálom ezt meg vonalzó nélkül? Honnan tudhatták azt régen, hogy mi az az egyenes, ha nem volt senkinek se vonalzója, nem volt példa a szemük előtt? Erről a Mátrix azon jelenete jut eszembe, amikor Neo-t kihozzák a Végtelen Mezőkről, és életében először eszik igazi ételt. Az izgága Mouse ekkor fejti ki elméletét arra vonatkozólag, hogy vajon miért emlékeztet minden a csirke ízére. Azt hozza fel, hogy a gépek alkotta virtuális világban minden mesterséges, így az ízek is, de azt biztosan nem tudhatták, hogy milyen ételnek milyen íze lehetett konkrétan, és éppen ezért aztán mindennek csirke íze van. Hogy jön ez most ide? Hát felmerül a kérdés: honnan tudhatták azt régen, hogy létezik egyáltalán egyenes, ha még sosem láthattak olyat a természetben?

            Általában egy dolgot azért sikerül rekreálni, mert hozzá hasonlóval ikerül valahol szembetalálkozni. Nyilván egy egyenest nem nehéz megalkotni, ha tudjuk, mit is szándékozunk létrehozni. Megkaptam a választ a kérdésemre (fogsz két szeget, levered, és a kettő közé húzol egy madzagot – ennyi. Kiábrándító, de igaz. Ráadásul így már körződ is van.), nem erről van szó, de engem inkább az érdekelt volna, hogy vajon mi késztethette az első embert, hogy meghúzza az első egyenest. És mi lehetett a viszonyítási alapja? Azért gondoljunk csak bele, hogy ez legalább bírt akkora jelentőséggel, mint a tűz megszelídítése, de valahogy mégsem jön elő sehol sem ez a kérdéskör. Persze az is lehet, hogy ez igazából senkit nem is érdekel, és valszám órákon én is jobban járnék, ha az óra anyagára koncentrálnék. De ez már egy másik történet...

Azért hiába no: az emberi kreativitás csodára képes.

            Mint az köztudott, az emberiség halálra van ítélve. Ha nem értenénk egyet az alábbi állítással, nem gond – érezzük magunkat azon kevesek táborában lévőknek, akik gyermeki naivitással vannak megáldva. Használjátok ki, barátaim, amíg csak lehet – garantálom hamar véget fog érni.

            A minap épp a buszon igyekeztem egyetemre menet, midőn is egy érdekes dologra figyeltem fel. Nem, nem hánytak a buszon, de még csak dalra sem fakadt senki (bár én néha ebbéli szándékomról egészen erősen meg vagyok győződve), pusztán egy szülőpár, és gyermekeik közötti párbeszédek érdekes mivoltából kifolyólag összpontosítottam figyelmemet egy bizonyos irányba. A sok blablabla után elhaladt a buszunk egy „reklám” mellett, mely „Mászó birodalom” felirattal csábította az érdeklődőket. Annyi szépséghibával, hogy az említett táblácskáról hiányzott az ékezet az „á” ről, valamint az „s” betű. A kisfiú rögtön kapott is az alkalmon, hogy megkérdezze édesanyját: „Anya? Mi az a mazó?” Itt hamar megfogalmazódott bennem a „na erre rohadt kíváncsi vagyok” mondat, ugyanis felettébb érdekelni kezdett az, hogy vajon milyen frappáns, barokkos körmondattal lesz a dolog pikantériájából adódó téma hamar rövidre zárva, amikor is nagy elrökönyödésemre az anya így válaszolt: „hát az az, amikor a férfiak szeretik a nőket kikötöz-” „MIAZISTEN? Haaaalgasssál mááár el! Nehogy belekezdjél, te idióta!” – suttogtam magamban, de néhány pillanatig komolyan elgondolkoztam azon, hogy bizisten én felpofozom azt a nőt. És itt álljunk is meg egy pillanatra, mert a társadalom egy komoly rákfenéjét figyelhetjük meg az eset kapcsán.

            Ugyebár mi látszik egyértelműen: az anya totál nem figyelt a külvilág eseményeire. Ez több okból hátrányos, ha a közelünkben gyermek tartózkodik. Azt nem árt megjegyezni, hogy a gyerekek hihetetlenül nyitottak a világ felé. Nem olyan begyepesedett, zárkózott fa**kalapok, mint a felnőtt réteg úgy általában, hanem igenis érdeklődnek, és mindent tudni akarnak. Na, most ha ezt képtelenek vagyunk szülőkként lekövetni, akkor bizony hamar „elveszíthetjük a fonalat”, és onnan már nehéz visszatornázni magunkat. Erre van példa számtalan.

             Az, hogy a gyerekeknek mit mondunk el a felnőttek világából megint egy másik történet. Miért akarjuk már rögtön a legelején összetiporni szerencsétlenek kis békés világát, ha nem muszáj feltétlenül? Lehet, hogy a gyerek nem mindent értett meg abból, amit az édesanyja mondott el neki (hát azt a büdös, némely részén még én is csak lestem), de az biztos, hogy olyasmiket egyértelműen, amire a gyermek egész biztosan nem volt kíváncsi. Miért olyan nehéz ezt megérteni: ha a gyerek kérdez, akkor mindig csakis azt válaszoljuk neki, amit kérdezett. A többletinformáció csak elbizonytalanítja, és ez előbb utóbb arra vezet, hogy lassacskán majd nem fog inkább kérdezni tőlünk, mert tudni fogja, hogy a válaszadás informatív szempontból kimerítő lesz. Ha meg egyértelműen olyasmit kérdez, amire tudjuk, hogy a reflektálás pejoratív jellegű, akkor miért nem adunk rá valami kitérő, esetleg elterelő választ? Tényleg annyira nehéz ezt észben tartani? Vagy a szándék az, ami egyértelműen hiányzik?

 Mindenesetre soha nem szeretnék olyan szülővé válni, aki nem képes racionális döntést hozni, ha a gyermeke egészséges szellemi-, és jellemfejlődéséről esik szó – akármilyen értelemben.

             Vajon meddig nő egy fa? Talán még sosem gondolkodtunk el ezen a kérdésen, és azt még kevésbé hiszem, hogy épp vacsimelegítés közben kellene ezt elkezdeni, de hát a matek szak aztán mindenféle szar meglepő dolgot ki tud hozni az emberből a hét végére. Hogy miért is érdekes ez a téma? Nos, eleinte magam sem hittem, hogy ki lehet lyukadni belőle bárhová is, de aztán – mint ahogyan az általában lenni szokott péntek esténként – egyszeriben csak megvilágosultam.

            Ha elgondolkodunk rajta, tulajdonképpen mi célt is szolgál egy fa növekedése, akkor könnyen beláthatjuk, hogy minél nagyobb mérettel rendelkezik, annál inkább ellenálló a természet erőivel szemben. És ugye itt leginkább az ember tevékenységére érdemes gondolni: egy ifjabb hajtást könnyűszerrel el lehet taposni, de egy 30-40 éves fába azért már nem igazán jutna eszünkbe belerugdosni. Na, most mi itt a lényeg: mielőtt az emberiség masszívan belekezdett volna az esőerdők lepusztításába vajon láthatott „égig érő fákat”? Valószínűleg nem, mert bár az Yggdrasil ugyan előjön, de soha nem, mint egy konkrét, valaha létező fa, csak, mint mitológiai alap, mely a germán mondavilág táptalajául szolgál. Tehát kizárhatjuk ilyesminek az esélyét, de talán nem is véletlenül, hiszen ha meggondoljuk: tulajdonképpen mi célt is szolgált volna a természet számára egy sztratoszférába nyúló fa felnevelése? Ott már nem sok minden lehetne élő, tehát semmi, úgymond gyakorlati haszna nem válna ebből senkinek - túl sok tápanyagot emésztene fel egy ekkora élőlény létezése. Pláne, ha még több is lenne belőle. Tehát elmondhatjuk, hogy a fák úgy nőnek valameddig, de nem a végtelenségig. Hogy mégis meddig? Arról fogalmam sincs, de talán nem is fontos ez most.

            Na és mi a helyzet a hajjal? – jött elő a kérdés. Nos igen: itt azért talán már érdemesebb elgondolkodni a „mi meddig nő” kérdéskörön. Ha kiszedünk egy szálat a szemöldökünkből, akkor rögtön nő helyette egy másik, és milyen érdekes: pontosan akkora, mint amekkorát kihúztunk. Lehet, hogy picivel hosszabb, esetleg rövidebb, de nem olyan számottevően. Igen ám, de az honnan tudja a szervezetünk, hogy neki mekkorára kell nőnie? És ami még érdekesebb: azt honnan a fenéből veszi észre, ha én mondjuk nem húzom ki, hanem csak levágok belőle egy darabot? Mert ekkor ugyanis mit csinál: növésnek indul, és szépen visszanő akkorára, amekkora volt! Ezen elgondolás útján persze rögtön adodik a kérdés, hogy a haj mégis milyen hosszúra nő meg? Van valami véges határa, vagy csak nő a végtelenségig? És miért? Mármint: miért nő egyáltalán?

            Itt jön a dologban az érdekesség. Ha felteszem, hogy a természetben minden okkal olyan, amilyen, akkor elfogadom, hogy a fák azért nem nőnek az égig, mert egyszerűen a természet nem igényli tőlük ezt. Azért nem nő a fecske 4 méteresre, mert az ő célja a természetben az, hogy pici maradjon, és tegye a saját kis dolgát, punktum. Mivel emberként mi is a természet részei vagyunk (bármennyire is vagyunk hajlandóak ezt néha elfelejteni), így konvencionálisnak vehetjük, hogy a hajunk nem „véletlenül” nő akkorára, amekkorára. Ha nő egyáltalán, ugyebár, és ez az, ahová el szerettem volna jutni a gondolatmenetben: miért is léteznek kopasz emberek? Baromi könnyen adódik a válasz, igazából sosem gondoltam ebbe komolyan bele, pedig pofonegyszerű.

           Alapjáraton úgy gondolhatjuk, hogy a haj egyetlen céllal szolgál az emberek fején: hogy megvédje a külső mechanikai behatásoktól. Egy hosszú hajú embert mégis csak másképp érint egy nagyobb fejbe verés, mint egy kopasz embert. Vertem már be én is a fejemet szekrényben, amit tudok jól, hogy kopaszként minimum egy látogatással a kórházban tudtam volna átvészelni. Ugye ez így teljesen logikusnak tűnik: a testünk hajat növeszt, hogy védelmet nyújtson számunkra - tiszta sor. Na de miért nem nő haj más élőlényeken is? Ezen se kell sokat gondolkoznunk: az emberi elme egyedülálló erőkkel rendelkezik, tehát a test - annak érdekében, hogy megvédelmezze az AGYAT - IGÉNYLI a haj növekedését, vagyis a védelmet. Aha, de akkor miért nem nő mindenkinek, és miért vannak kopasz emberek? Hát ez itt a lényeg: a tudatalattijuk leblokkolja a haj növekedését, mert az valamiképp TUDJA, hogy az agy nem igényli a védelmet!

          Hülyén hangzik elsőre? Nekem is csak később esett le a dolog. De gondoljunk csak ebbe bele, mert idővel lehet, hogy kicsit változik a véleményünk. Lássuk, hogy mire is alapozom a teóriámat. Nagyapám 105 évet élt meg úgy, hogy még csak teljesen ősz sem volt, és teljes hajkoronával rendelkezett. Szellemileg még az utolsó hónapjaiban is maximálisan a toppon volt. Csak hogy szemléltessem, mit is értek ez alatt: egyszer valamikor apámmal beszélgettünk, amikor valamilyen évszám nem jutott az eszébe. Erre azt mondja: „megyek, megkérdezem az öreget, ő biztos tudja” – ééés tudta is. Apám jelenleg a 76. életévében van, zseniális agya van, és szintén teljesen ép hajzattal büszkélkedhet. Genetika? Nem hinném. Itt egyszerűen arról van szó, hogy azok az emberek, akiknek a tudatalattijuk TUDJA, hogy nagy dolgokra hivatottak, azoknak a szervezetét ráveszi arra, hogy hajat generáljanak, így megvédve a fejüket a sérülésektől.

          „Jó, és akkor mi van pölö a kidobókkal?” – kérdezhetnéd, de szeretném leszögezni, hogy különbség van skin-headség, és kopaszság között. Nem mindegy, hogy valaki szándékosan túrja le a haját, vagy hogy nem nő neki EGYÁLTALÁN. Ha valaki húszon évesen már alig rendelkezik hajjal, arról egyértelműen elmondható, hogy egy módfelett átlagos ember lesz belőle. Teljesen mindegy, hogy az életben később mire viszi, mert ez tökre nem számít, ha egyszerűen képtelenség lesz velük egy értelmes hangot megütni. Te jó ég, hányszor láttam én már ilyet! Valamiért úgy vettem észre, hogy a dúsabb fejtetővel büszkélkedők sokkal különlegesebb kisugárzással rendelkeznek. Na, nem azt mondom, hogy a hajjal rendelkező emberek közt mindenki normális, mert hát én se vagyok 100-as, ez egyértelmű, de még mindig úgy látom, hogy nem véletlenül nő egyes emberek fején valami, ami egyértelműen arra szolgál, hogy megvédje azt a szervét, melynek a legtöbbet köszönheti élete során. És így legalább tudom már, hogy belőlem miért is nem lesz sohasem kopasz ember.

Amire rohadtul büszke is vagyok…


(Mindenkitől elnézést, természetesen VANNAK KIVÉTELEK - én csupán a nagy átlagról beszélek itten össze-vissza...)

        Oké, először is egy másik kérdés: hogyan kerültem én egy celeb-partiba? Ugye ezt akartad megkérdezni? Nos, először is: szó nem volt arról, hogy ilyesmi lesz - én csak és kizárólag sajtósként voltam jelen egy állófogadáson, ami egyik pillanatról a másikra áttranszformálódott egy giccses celeb-parádéba. Másodszor: kíváncsi voltam hogy néz ki egy ilyesmi, elvégre még sosem voltam hasonlón. Harmadszor pedig: ingyen volt a pia, emberek! Még a kaja is! Szóval igen, burzsuj zsidó vagyok, nyilván, bár én nem tudok róla továbbra sem, de tökmindegy.

            - Igen érdekes neve van, ön talán német? – kérdeztem tőle, de még csak fel sem nézett a papírjai közül. Rögtön éreztem, hogy igen lehetetlen vállalkozás megpuhítani.

            - Mennyire ismerte ön Simmons urat? - kérdezte tökéletes kiejtéssel.

            Tehát nem.

            - Nem jobban, mint ahogyan egy kedves házmestert általában ismerni lehet.

            Lassan felnézett, és rezzenéstelen faarccal pislogott rám barna szemeivel. Furcsa kontrasztban volt világosszőke hajával, de markáns arcvonásai elvonták a figyelmet erről a feltűnő jelenségről.

            - Kérem, adjon valamivel egyértelműbb válaszokat a kérdésekre.

Már biztos voltam benne, hogy nem kedvel.

            - Hetente egyszer-kétszer beszéltünk hosszabban.

            - Beszélt esetleg önnek rokoni kapcsolatokról, családról ezen társalgások során?

            Egyszer elbüfögte az arab ÁBÉCÉ-t. Milyen kár, hogy épp hasmenésem volt.

            - Nem, nem tett említést.

            - Értem. Tapasztalt az utóbbi időben valami szokatlant az úr környezetében?

            Persze, egy jó ideje: magamat.

            - Nem, nem mondhatnám.

            - Vélhetően lehetett az úrnak valamiért ellensége, rosszakarója?

Mr Simmonsnak? Hát, hacsak nem egy kevésbé elnéző fruska kutatta fel, amiért kicsit nagyobb kujon volt az öreg a kelleténél, akkor bizony nehezen elképzelhető, hogy bárki is el akarná tenni láb alól szegény öreget.

            - Nem tartom valószínűnek, nagyon kedves, és közvetlen embernek ismertem meg.

            Bólogatások közepette firkálgatott a lapjaira. Bal kézzel írt, és nem is tűnt fel eddig, de igen nagy kézzel volt megáldva, amiben a tolla szinte szívószálnak tűnt.

            - Sajnálom, ha ez kellemetlenül érinti, de mindenkitől megkérdezzük: elmondaná merre járt délelőtt kilenc és tizenegy óra között?

            Hát nem egy nőben, sajnos.

            - Egy műszaki boltban, valamint egy kávézóban.

            - Van valaki, aki ezt tanúsíthatná?

            Leslie – legyen is bármily hájas- még épp jól jöhetne, de Tinát honnan keríthetném elő? A pincér nem hiszem, hogy emlékezne rám, elvégre épp csak pár szót váltottunk egymással, és nekem se nagyon maradt meg a homárnak a feje. Az agyam egyfajta védekező mechanizmusa, hogy az efféléket, amilyen gyorsan csak tudja, kitörli a fejemből. Fene mód hálás vagyok érte.

            Elkezdtem kutatni a tárcám után.

            - Tessék – nyújtottam át a nyomozónak a dvd-lejátszó blokkját.

            Ő bólogatott.

            - Ettől függetlenül hiányzik még pár óra.

            Tovább kutattam a tárcában, de aztán eszembe jutott, hogy a kávézóból nem hoztam el a blokkot. Az a buzi pincér!

            - Volna egy tanúm, de sajnos csak a keresztnevét tudom: Tina. Csak ma találkoztam vele, és semmiféle elérhetőségét nem ismerem. Felhívhatnám a telefonomon, ha működött volna, amikor ellopta…

            Itt nagyon levittem a hangsúlyt, és éreztem, hogy elvörösödök. Schumacher nyomozó kissé kiegyenesedett, és rám szegezte a tekintetét. A szeme élesen csillogott.

            - Ellopta? A hölgy ellopta a telefonját?

            - Nos, valószínű, de lehet, hogy csak…

            - Megkérdezhetem, hogy miért nem tett feljelentést?

            Ember, ez csak egy telefon. Ráadásul nem is volt jó. Feljelentést maximum magam ellen tehetnék, amiért így a szerencsétlen nőre is átszállt az engem súlytó Murphy-átokból.

            - Még csak egy órája történhetett, és tulajdonképpen nem is vagyok benne biztos…

            - De hát az előbb azt mondta...

            - Nos, lehetséges, hogy igazából csak elvesztettem.

            Nem is értettem, hogy miért védem Tinát, hiszen valóban ellopta a telefonom, még ha nem is sokat ért vele. Viszont a fene se tudja: valamiért mégis kedveltem a leányzót. Furcsa vonzódás volt, ez kétségtelen, deee mondtam már, hogy szép volt a… szeme?

            - Érdekes – jegyezte meg a férfi, és egy pillanatra hátranézett kollégáira, akik zsebre dugott kézzel álltak a szoba másik végében, látszólag azt a benyomást keltve, hogy ők igazából ott sincsenek. Mindezt elég pocsékul csinálták. – Rendben van – fordult vissza -, azt hiszem, ennyi lenne.

            Méltóságteljes lassúsággal felállt, és felém nyújtotta tenyerét. Megmarkoltam. Szinte eltűnt benne a kezem.

            - Köszönöm. A helyszínelés még folytatódik egy ideig, addig megkérném, hogy ne hagyja el a lakókörzetet. Ez csak biztonsági intézkedés - pár óránál nem tarthat tovább.

            Persze nyilván nem így volt, és egészen 11-ig elhúzódott a dolog. Ekkor már iszonyatosan éhes voltam – hisz még nem is jutottam aznap semmiféle ételhez. És persze az összes bolt zárva volt már - nagyobb útra meg aztán igazán nem volt kedvem. A házmester lakása rendőrségi szalagokkal lett lezárva, mint bűntényi helyszín, így igen esélytelennek tűnt, hogy a kajáimat magamhoz vételezzem. Azon gondolkoztam, hogy jó ötlet lenne-e megemlíteni ezt a kényes dolgot Schumachernek, de mivel ez csak további kérdezősködést vont volna maga után, így elvetettem ezt a lehetőséget. Mint azt megtudtam, a házmesterrel igazából egyedül csak én tartottam leginkább a kapcsolatot, így a nyomozó félrehívott, benyúlt zakója belső zsebébe, és félelmetes mosollyal átnyújtott nekem egy névjegykártyát.

            - Arra az esetre, ha netalán megtalálná a telefonját.

            Még a lépcsőfordulóban visszafordult, és megkért, hogy amennyiben szándékomban áll elhagyni az államot, feltétlenül jelentsem. Majd sarkon fordult, és döngő léptekkel elviharzott.

Harry Potter és a Halál Ereklyéi - II. rész

1.A borító

            Na végre! Hát az utolsó részre csak sikerült összerakni egy borítót, amin Harrynek emberfeje van! Csak gratulálni tudok, minden elismerésem, kedves Mary „Marijuana” Grandpré! Mondjuk ez az egész elképesztően fura. A könyv hátulján ott van valami csuklyás alak, de nem derül ki, hogy ki is lenne ő. Azt is nehéz kideríteni, hogy Harry mégis mit akarna közölni ezzel a mozdulattal, meg amúgy is mi ez a színpadi berendezkedés, oldatl függönyökkel, meg minden. Ráadásul ilyen jelenet SEHOL a könyvben elő nem jön – de ez azt hiszem már egyfajta standardnak tekinthető. Ennek ellenére most mondom: utálom azt, amikor egy könyv borítójának kábé semmi köze nincs a tartalomhoz. De aki keres, talál, tehát íme, a teljes borító, levágások nélkül: