Gondolák

            Ha már az előző félév végi (köhm, zseniális) receptem sajna technikai okokból kifolyólag nem tudott megjelenni, így kénytelen vagyok az abban lévő poénokat ismételten elsütni. Legalábbis ezt gondoltam az elején, de most, hogy leírtam a „sütni” szót, inkább valami hasznosabbra fordítom az energiát, és előállítok számotokra egy kis különlegességet. Hogy mit is? Olvassátok el a címet!

            Szokásunkhoz híven először is olyan adatokat kell összegyűjtenünk, amelyekre az elkövetkezendő t:=[15,∞) minutum-ban szükség mutatkozhat. Eszenciális dolgokról beszélünk itt, mint például az, hogy hány személyre készítjük el étkünket. 2? 3-4? Netán 5-6? Vagy ’forever alone’? A dolgokat leegyszerűsítendő (vagy nem) én felteszem, hogy két személyre tervezünk. Hogy miért? Több oka is van ennek. Először is sokkal könnyebb ketten csinálni, mert így legalább mindig van kit hibáztatni. Aztán meg az sem mindegy, hogy menet közben mikor unjuk meg a sok macerát, és kire bízzuk rá a maradék melót – vagy épp az alkalmanként rendkívül frusztráló mosogatást és a konyha potenciális disznóóllá válását. Mert hát ugyebár azt szokás magunk után feltakarítani. UGYEBÁR.

            Két személyre az alábbiakat kell beszerezni: 12 dkg liszt, 1 tojás, ami lehet kisseb – nagyobb méretű (strucctojás nem kapni a tesó-ban!), 1 dl tej, 1 kávéskanál sütőpor, 1 nagy alma, 2 evőkanál cukor, csipetnyi só, és sütéshez vaj. Na, most ebből a felsorolásból azért érezhetjük, hogy fent megjelölt személyszámot ez az egyenlet korántsem fogja kielégíteni, de fikarcnyit se. Mit lehet ilyenkor tenni? Épp elmondhatunk az égi gasztro-Gott-nak pár imát, de ezzel valószínű rövidtávon sokra nem igazán mennék, tehát inkább javasolnám, hogy szorozzuk meg egy n természetes számmal a hozzávalóinkat, úgy több eséllyel lakhatunk jól mindannyian. Sikertelenség esetén szégyelljük össze-vissza magunkat, hogy 1. nem tudunk számolni, 2. falánkok vagyunk, mint a fene, 3. egyáltalán belekezdtünk a sütésbe.

            Ha viszont túltettük magunkat ezeken a kezdeti - bár annak tűnő, de koránt sem bagatell - kérdéskörökön, akkor nekiláthatunk valami lényegesen hasznosabbnak. Nem, a világon ezúttal sem tudjuk megmenteni a pusztulástól, zászlónk alatt sem egyesül majd minden ember, de étellel ellátni magunkat és potenciális kompániánkat hasonlóan nemes tettként hat. Kezdődik a dolog azzal, hogy kimérjük a lisztet egy tálba. Ehhez hozzáadjuk a sütőport, a tojást, és az egészet komótosan elkeverjük – de csak mert egész éjjel zh-ra tanultunk, nem azért, mert lusták lennénk. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy rögtön ugrunk is a tejért, aminek hozzáadása után gyönyörű szép masszává alkotjuk kutyulmányunkat. Ha megáll benne a fakanál - vagy akár a fél karunk is – ne ijedjünk meg: ennek a masszának ilyen állagúnak kell lennie. Mivel azonban látványra megéri a pénzét a szerencsétlenje, így kicsit tegyük félre, és egy ideig ne is nagyon nézzünk rá.

            Almát pucolni mindig megéri. Talán mindannyiunkkal megesett már, hogy ránéztünk egy almára, és valahogy nem jött az isteni sugallat. De mihelyst megpucoltuk és felvagdostuk a világ legínycsiklandozóbb étkévé változott át a drága. Ezt az álomképet kicsit most tegyük félre, és maradjunk csak annyinál, hogy megpucoljuk választottunkat, majd nagylyukú reszelőn lebontjuk őt valami tálkába. Nem túl kedves gesztus irányába, de a későbbiek folyamán mégis meg fogja ezt nekünk hálálni. Mert az almák már csak ilyen önzetlen teremtések. Azonban nem túl édesek, tehát nem árt megcukroznunk, és csipetnyi sóval együtt beledolgozni a félretolt csúfságba, amit stílusosan csak „masszának” neveztünk el. Itt az a lényeg, hogy az alma kieresztett levét is bele kell dolgozni a tésztába, bármennyire is tűnhet „nem túl átgondolt” lépésnek.

            Ha a konyha még egy darabban van (ugye?), akkor elvileg valahol fellelhető egy mások által makulátlan állapotban hagyott(!) gáztűzhely. He ez mégsem így van, nos abban az esetben készüljünk fel arra, hogy egy váratlan pillanatban a Heti Jeti majd fogja magát és a tetteseket halálra nevetteti. De én most felteszem, hogy nem kell ehhez folyamodjon, és szépen simán fognak menni a dolgok. Serpenyőt nem árt beszerezni, mert a vajunkat (bizony, nem olajat - azzal nem jó a placuszki!) abban a legérdemesebb megolvasztani. Ha ez megtörtén, akkor vegyük magunkhoz a kotyvalékunkat, és egy jó púpos evőkanállal tegyünk a serpenyőbe egy adagot, amit módfelett eklatáns eleganciával igyekezzünk ellapogatni úgy, hogy lehetőleg ne fröcsköljön szét mindenfelé a vaj. Ezután már csak mindkét felé szép barnára ki kell sütnünk, és utána gyönyörködhetünk elkészült művünkben.

Ha ezt meguntuk, akkor elgondolkodhatunk azon, hogy mivel szeretnénk feldíszíteni drágaságunkat. Rakhatunk rá mindenféle lekvárt, jam-et, gyümölcsöt, joghurtot, pudingot akár, tejszínhabot is, vagy épp kakaót, mogyorókrémet, csoki-izét-bizét-akármit, tortadíszt, gyertyákat, rakétát, kismacskát, kalapot, girlandot, DE egyvalamit sosem: PORCUKROT. Soha ne tegyetek porcukrot a kajára! Az első harapás előtt lefújod az egészet róla, és utána takaríthatsz egész nap. Úgyis tudom, hogy Veletek is megtörtént már ez. Kell ez nekünk? Persze hogy nem, szóval hagyjuk a porcukrot békén a boltban!

Michael Kay