Gondolák

            - Igen érdekes neve van, ön talán német? – kérdeztem tőle, de még csak fel sem nézett a papírjai közül. Rögtön éreztem, hogy igen lehetetlen vállalkozás megpuhítani.

            - Mennyire ismerte ön Simmons urat? - kérdezte tökéletes kiejtéssel.

            Tehát nem.

            - Nem jobban, mint ahogyan egy kedves házmestert általában ismerni lehet.

            Lassan felnézett, és rezzenéstelen faarccal pislogott rám barna szemeivel. Furcsa kontrasztban volt világosszőke hajával, de markáns arcvonásai elvonták a figyelmet erről a feltűnő jelenségről.

            - Kérem, adjon valamivel egyértelműbb válaszokat a kérdésekre.

Már biztos voltam benne, hogy nem kedvel.

            - Hetente egyszer-kétszer beszéltünk hosszabban.

            - Beszélt esetleg önnek rokoni kapcsolatokról, családról ezen társalgások során?

            Egyszer elbüfögte az arab ÁBÉCÉ-t. Milyen kár, hogy épp hasmenésem volt.

            - Nem, nem tett említést.

            - Értem. Tapasztalt az utóbbi időben valami szokatlant az úr környezetében?

            Persze, egy jó ideje: magamat.

            - Nem, nem mondhatnám.

            - Vélhetően lehetett az úrnak valamiért ellensége, rosszakarója?

Mr Simmonsnak? Hát, hacsak nem egy kevésbé elnéző fruska kutatta fel, amiért kicsit nagyobb kujon volt az öreg a kelleténél, akkor bizony nehezen elképzelhető, hogy bárki is el akarná tenni láb alól szegény öreget.

            - Nem tartom valószínűnek, nagyon kedves, és közvetlen embernek ismertem meg.

            Bólogatások közepette firkálgatott a lapjaira. Bal kézzel írt, és nem is tűnt fel eddig, de igen nagy kézzel volt megáldva, amiben a tolla szinte szívószálnak tűnt.

            - Sajnálom, ha ez kellemetlenül érinti, de mindenkitől megkérdezzük: elmondaná merre járt délelőtt kilenc és tizenegy óra között?

            Hát nem egy nőben, sajnos.

            - Egy műszaki boltban, valamint egy kávézóban.

            - Van valaki, aki ezt tanúsíthatná?

            Leslie – legyen is bármily hájas- még épp jól jöhetne, de Tinát honnan keríthetném elő? A pincér nem hiszem, hogy emlékezne rám, elvégre épp csak pár szót váltottunk egymással, és nekem se nagyon maradt meg a homárnak a feje. Az agyam egyfajta védekező mechanizmusa, hogy az efféléket, amilyen gyorsan csak tudja, kitörli a fejemből. Fene mód hálás vagyok érte.

            Elkezdtem kutatni a tárcám után.

            - Tessék – nyújtottam át a nyomozónak a dvd-lejátszó blokkját.

            Ő bólogatott.

            - Ettől függetlenül hiányzik még pár óra.

            Tovább kutattam a tárcában, de aztán eszembe jutott, hogy a kávézóból nem hoztam el a blokkot. Az a buzi pincér!

            - Volna egy tanúm, de sajnos csak a keresztnevét tudom: Tina. Csak ma találkoztam vele, és semmiféle elérhetőségét nem ismerem. Felhívhatnám a telefonomon, ha működött volna, amikor ellopta…

            Itt nagyon levittem a hangsúlyt, és éreztem, hogy elvörösödök. Schumacher nyomozó kissé kiegyenesedett, és rám szegezte a tekintetét. A szeme élesen csillogott.

            - Ellopta? A hölgy ellopta a telefonját?

            - Nos, valószínű, de lehet, hogy csak…

            - Megkérdezhetem, hogy miért nem tett feljelentést?

            Ember, ez csak egy telefon. Ráadásul nem is volt jó. Feljelentést maximum magam ellen tehetnék, amiért így a szerencsétlen nőre is átszállt az engem súlytó Murphy-átokból.

            - Még csak egy órája történhetett, és tulajdonképpen nem is vagyok benne biztos…

            - De hát az előbb azt mondta...

            - Nos, lehetséges, hogy igazából csak elvesztettem.

            Nem is értettem, hogy miért védem Tinát, hiszen valóban ellopta a telefonom, még ha nem is sokat ért vele. Viszont a fene se tudja: valamiért mégis kedveltem a leányzót. Furcsa vonzódás volt, ez kétségtelen, deee mondtam már, hogy szép volt a… szeme?

            - Érdekes – jegyezte meg a férfi, és egy pillanatra hátranézett kollégáira, akik zsebre dugott kézzel álltak a szoba másik végében, látszólag azt a benyomást keltve, hogy ők igazából ott sincsenek. Mindezt elég pocsékul csinálták. – Rendben van – fordult vissza -, azt hiszem, ennyi lenne.

            Méltóságteljes lassúsággal felállt, és felém nyújtotta tenyerét. Megmarkoltam. Szinte eltűnt benne a kezem.

            - Köszönöm. A helyszínelés még folytatódik egy ideig, addig megkérném, hogy ne hagyja el a lakókörzetet. Ez csak biztonsági intézkedés - pár óránál nem tarthat tovább.

            Persze nyilván nem így volt, és egészen 11-ig elhúzódott a dolog. Ekkor már iszonyatosan éhes voltam – hisz még nem is jutottam aznap semmiféle ételhez. És persze az összes bolt zárva volt már - nagyobb útra meg aztán igazán nem volt kedvem. A házmester lakása rendőrségi szalagokkal lett lezárva, mint bűntényi helyszín, így igen esélytelennek tűnt, hogy a kajáimat magamhoz vételezzem. Azon gondolkoztam, hogy jó ötlet lenne-e megemlíteni ezt a kényes dolgot Schumachernek, de mivel ez csak további kérdezősködést vont volna maga után, így elvetettem ezt a lehetőséget. Mint azt megtudtam, a házmesterrel igazából egyedül csak én tartottam leginkább a kapcsolatot, így a nyomozó félrehívott, benyúlt zakója belső zsebébe, és félelmetes mosollyal átnyújtott nekem egy névjegykártyát.

            - Arra az esetre, ha netalán megtalálná a telefonját.

            Még a lépcsőfordulóban visszafordult, és megkért, hogy amennyiben szándékomban áll elhagyni az államot, feltétlenül jelentsem. Majd sarkon fordult, és döngő léptekkel elviharzott.