Gondolák

A minap akadt a kezembe az alábbi névre hallgató könyvecske „101 mini sci-fi”. Nem nehéz kitalálni, hogy miről szólhat: a „Füles mellényzsebkönyvtára” sorozatban, 1988-ban megjelenő, Szentmihályi Szabó Péter által írott öm, „könyv”, amolyan laikusok számára íródott kis történetgyűjtemény. Na, hogy nekem hogy jut ilyesmi a birtokomba, azt most hagyjuk. Az előszóban a szerző a műfajról ír általánosan. Érdekes, hogy még Kuczka Péter neve is meg van említve, aki nélkül a sci-fi műfaja Magyarországon alighanem sosem lett volna olyan kiemelt figyelmet érdemlő, mint amilyen manapság, illetve a Galaktika magazin, könyvsorozat (anno Kozmosz Könyvek) fénykorában.

Az alábbi mondatba ütköztem a bevezetőben: „Az „egyperces” önálló műfaj, és Örkény István nevéhez fűződik.” Ahha. Én ezt kifejezetten sértőnek találom, és nem utolsó sorban félrevezetőnek. Főleg ha sci-firől beszélünk. Ha igazán rövid, és ütős novellákról van szó (pláne, ha tudományos fantasztikumról beszélünk) akkor igen nagy probléma, ha épp Örkény neve ugrik be bárkinek is. A rövid novellák istencsászára Fredrick Brown volt – ezt mindenki tudja. Ja, hogy nem tudjuk ő kicsoda, hát mindjárt gondoltam. Így bárki bármit mondhat, egyből elhisszük, hogy az ütős rövid történetek Örkény védjegye, holott erről szó nincsen. Méltatlannak tartom, hogy Fredrick Brownról szinte senkinek fogalma sincs, míg Örkényről mindenkinek az „egypercesek” jutnak eszébe. Érdekes egybeesés, hogy nagyjából ugyanabban az időszakban éltek (Örkény 1912-1979, Brown 1906-1972), de feltétlenül fontos a disztingválás a két szerző között. Brown mesteri szintre fejlesztette a novellaírást: legtöbb műve alig 1000 szavas volt, mégis mind egy szálig „mind-blowing”. Nem olvastunk tőle egyet sem? Tessék, íme az egyik leghíresebbje: Válasz (Answer).

Sajnos tapasztalom, hogy az emberek tényleg nem fogják föl még ennek az egyszerű, és rövid történetnek a mondanivalóját sem. Ezért olvasnak inkább Örkényt. Persze, mert az emberiség nagy hányada „laikus” tudományos értelemben. Vagy akármilyen értelemben. Szóval segghülyék, na. Gyalázatosnak tartom továbbá, hogy az emberek nem olvasnak angolszász szerzőktől sem, csak mert nem tudnak angolul. Persze gyalázatos az is, hogy az emberek eleve alig olvasnak, a fenébe is, de hogy a nyelvi korlát miatt maradjanak le olyan mesteri munkákról, mint amiket Fredrick Brown alkotott, az mélységesen elszomorít - mélységesen.

Egyébként ez a „101 mini sci-fi” kiadvány fárasztó, és néhol kifejezetten borzalmas. Persze nem lehet egyszerű 101 történeten át vickesnek, vagy érdekesnek maradni (meg hát nincs új a nap alatt, ez is meg van említve az elején) de azért furának találom, hogy régen kiadtak ilyesmiket, és az emberek vevők is voltak rá. Míg híresebb írók művei (Ehömm, Dan Simmons) nem kaphattak helyet a magyar olvasóknál, mert nem volt ilyen „gyerekes” a művük lénye. (elég csak arra gondolni, hogy a régen világsikerű könyvekre 10-20-30 éveket kellett várni, mire elért hozzánk…) Erre nem mentség a kor: a jó sci-fi kortalan. Olvassuk csak el a Szép Új Világ (Huxley, 1932), Marsbéli Krónikák (Bradbury, 1950), Világok Harca (Wells, 1897), Fahrenheit 451 (Bradbury, 1953), vagy a Dűne (Herbert, 1965) című könyveket – meg fogunk döbbenni, hogy milyen zseniális elmék léteztek a világon. Ezért is szomorú, hogy sokan irtóznak az olvasástól – olyan élményekről, olyan világokról maradnak le, melyekhez fogható nem létezik. És az emberi fantázia, a kreatív elme szárnyalása a tudományos fantasztikumban mutatkozik meg leginkább.

Én mindenesetre, ha „egypercesekről” van szó (kivált, ha sci-fi) maradok Frederick Brown-nál - olyan rövid ez az élet, miért pazarolnám el (számomra) érdektelen vackokra az időm?

(Akit még érdekel Fredrick Brown, az egyik kedvencem tőle: Solipsist. Ha nem érted, az bizony szomorú.)