Gondolák

Ha az ember hibázik, arra előbb-utóbb magától is rájön. Persze, csak ha megvan benne az az igen ritka adottság, hogy képes legyen racionálisan látni önmagát, és tetteit. Ám gondolhatnánk, hogy ha bárki is az ésszerűség keretein belül tevékenykedne, akkor semmi szüksége nem lenne eleve arra, hogy hülye és értelmetlen döntéseket hozzon nap, mint nap, annak érdekében, hogy ezekből majd tanulhasson. De, mint tudjuk, a racionalitás nem az emberek velejárója: ésszerűtlen döntéseink nélkül nem is lennénk mind „szemétládák”¹.

A minap épp - a kollégiumból kiköltözvén, tehát sok cuccal - futottam bele volt általános iskolai tanáromba. Akik olvasták a könyvemet (imádlak Titeket), azok tudják, hogy volt nekem egy bizonyos „buzgómócsing” tanárom, aki Negyedikben töltötte be az osztályfőnöki pozíciót a tanév utolsó felében, mivel az eredeti ofő elment szülési szabadságra. Mindig is fura, amikor találkozok valakivel a suliból, és az általános iskolai élményeim felelevenednek. Tökön rúgás ez még a mai napig is valamilyen szinten, bár néha úgy gondolom, hogy valamelyest már jóleső nosztalgiával tudok gondolni arra a hihetetlenül abszurd 8 évemre, amire minden volt jellemző, csak épp a felhőtlenség nem.

A volt osztályfőnököm az édesanyjával utazott, aki korához méltó lassúsággal helyezte át koordinátáit a téridő egyik szegmenséből a másikba. Transzlációs mozgása módfelett fura volt. A vonat megállása után mindenki leszállt a szakadó esőbe, és pár perccel később megtudtam én is, hogy miért: vágányzár van, és busszal kell továbbmenni. DA FAKK? Persze erről nekem senki nem szólt „Há’ én aszittem hogy csak eddig utazol, azé nem szótam” – így a kalauz. Vidék emberek, vidék. Amikor sikerült épphogy nem arccal az aszfaltba zuhannom, amikor a nagy sietségben lényegében KIESTEM a vonatból, akkor vettem észre, hogy a busz ajtajában a volt o.főnököm kiabál a „mamának”. Miközben én ott álltam a szakadó esőben 600 N súlyú pakkokkal. Sűrű bocsánatkérések közepette végülis beengedett a buszba, én meg az egész hazaúton élvezhettem, ahogyan MINDENKI ENGEM BÁMUL, és rólam beszél a buszon. WHY IN THE NETHER FUCK - kérdezhetnéd, és erre csak annyit tudnék válaszolni, hogy: TUDJA-A-FA**OM. De valami ilyesmi volt az általános iskolai éveim időszaka is, szóval, mondhatni, egészen megszoktam már a debileket.

A busz egyetlen négyes helyére estem le, és a mellettem ülő leányzót, valamint a vele szemben lévő nénit felismertem még régről. Mondjuk nagyon nem érdekelt. Egyébként tökre olyan volt az út egész időtartama alatt a csaj, mintha IMPONÁLNI akarna nekem. NEKEM. Nem gondolok én semmi egetrengetőt magamról, félre értés ne essék, de épp speciel emlékszem, hogy ez a csaj általánosban (segítek: kövér voltam) akkor, és ott piszkált, amikor, és ahogyan csak tudott. Jó, ezzel nem volt egyedül, de ettől függetlenül nem esett jól, na. De hát miből lesz a cserebogár, ugye. Amikor végre beérkeztünk, és igyekeztem leszállni, na tipp, hogy vajon ki szállt le előttem: természetesen a volt ofő, és édesanyja. Elképesztő mennyiségű bocsánatkérés zúdult a fejemre, amire persze csak mosolyogtam, és „semmi baj”-oztam. Nem is lett volna gond ezzel az egésszel amúgy. Bocsánatot kérni sosem ciki, legalábbis én úgy gondolom. De van, amikor az ember úgy érzi, hogy bizony elkéstek vele. Én speciel nem bántam volna, ha pár évvel korábban kapom tőle. Mondjuk akkor, amikor képes volt anyák napi ünnepséget rendezni Negyedikben, amikor tudta jól, hogy az osztályban KÉT gyereknek sem volt anyja. Az egyiknek meghalt, nekem meg hát… Hát mondjuk nekem is. Na akkor, és ott igazán szívesen fogadtam volna a bocsánatkérést azért a megalázó délutánért. Akkor. Ott. Épp nem tette volna kevésbé tragikussá a gyerekkoromat, de legalább szerzett volna egy jó pontot nálam. És a fejemben is egészen más kép alakult volna ki őróla. A gyerekeket nem árt néha megkérdezni erről-arról, valóban…

1. „Now we are all sons of bitches” - Kenneth Bainbridge, physicist, on the occasion of the Trinity atomic bomb test