Gondolák

         A gépről leszállva nem várt semmiféle busz a platformon. Első blikkre úgy tűnt, hogy ez csak nálunk dívik – Luton reptéren leszarják, hogyan találsz el a terminálig. Mondjuk nem volt olyan messzire, meg amúgy követni kell az előtted haladót, és akkor nincs gáz. Legalábbis megérkezésnél, ugyebár, de erről majd később…

         Bent beálltunk szépen, mint a vadlibák, és irigykedve tekintgettünk arra a kemény egy emberre, aki az E-PASSPORT feliratú kapun haladt át, míg nekünk maradt a „hagyományos” tehéncsorda. Szépen totyogtunk előre, miközben azon morfondíroztam, hogy vajon felismernek-e majd a kapuknál, mivel hogy a személyi igazolványomon található kép alapján ez igencsak nehézkes lenne, mivel hogy 5 éve kicsit sokkal másképp néztem ki – pláne, hogy azóta lett még két extra szemem is.

         A kapuhoz érve már a torkomban dobogott a szívem. Rám köszönt egy ott dolgozó hölgyemény, de olyan akcentussal, hogy nem voltam biztos benne, hogy most mosolyogva elküldött az anyámba, vagy csak szimplán előre tessékelt. A pult mögött feszülő nagydarab néger fickótól meg megszólalni is elfelejtettem. Rám köszönt, én vissza, átnyújtottam neki személyimet, megvizslatta, majd a táskámra bökött, és megkérdezte: „do you have any cigarettes in there?” „Ciga-WHAT?” – gondoltam magamban, de hirtelen azt se tudtam melyik bolygón vagyok. Megkérdezte még egyszer, mire mondtam valami olyasmit, hogy „um, no, I guess”. „Are you sure?” „um, yes” – mondtam tök hihetően, majd mikor már látta, hogy a cipzárral bajlódom, akkor rám mosolygott, megköszönte, és utamra engedett. Barát-adagom mosolyogva fogadott, és elmondta, hogy jó fej volt vele is, és ez a dolog amolyan „angol-humor”. Hát, mondom, szakadok a röhögéstől, komolyan…

         Kiérve a bejárathoz a kezembe nyomtak egy A/4 -es papírlapot. „Da heck is ’diz?” – kérdeztem. Sejthetjük, hogy mi volt: természetesen egy újabb jegy - csak ezúttal buszra szóló. Egy kinyomtatott papírlap, ismét. Komolyan, emberek: mi a fene folyik itt?? Ez mióta van rendszerben? Én valamiről nááágggyon le vagyok maradva. Azonban rá kellett jöjjek, hogy a londoni tömegközlekedési rémálomnak ezzel még csak egy igen pirinyó szeletébe kóstoltam bele, ami a kint töltött időnek csak egy másik szegmensében jött elő teljes valójában. Erről lesz majd később SOK-SOK szó. Egyelőre elég, ha elöljáróban azt leírom, hogy a reptérről (legalábbis Lutonról, de hát máshová nem megy a Wizz) bizony nem járnak menetrend szerinti buszok, vagy metrók (mivel idáig nincs kiépítve az Underground), szal nem tudsz „menetjegyet” „venni” „csak” „úgy”, hanem előre kell foglalni ilyen járatokra. Másképp marad a taxi, vagy a tudom is én, hogy mi. Simple as fuck, huh? Én tökre azt gondoltam, hogy a rendszer olyan simán meg van oldva, mint Budapesten: fölszállsz egy-két buszra, és eljutsz a reptérre a bérleteddel (vagy legalábbis két menetjeggyel), mivel hogy közigazgatási határon belül van. Na, hát szó nincs ilyesmiről! Számomra ez egy gyomros volt a tökön rúgás előtt…

         A belvárosba érve [nagyjából 20 angol (vagy londoni?) mérföld] hamar beszippantott a miliő. Egy ekkora városban hirtelen naggggggyon kicsinek lehet ám érezni magunkat. Bár ez gondolom szubjektív. Hamar meglett (a számtalan közül, erről is később) egy lejáró az Alvilágba, amely előtt is a kezembe kaptam egy térképet az Undergroundról, és egy kártyát, nevezetesen egy Oyster Card-ot. Ő, ok, na erről se volt túl sok fingom. Igen, itt megemlíteném, hogy a hibát ott követtem el, hogy egyértelműen nem néztem jobban utána a londoni tömegközlekedési szokásoknak, de mentségemre szóljon, hogy én azt hittem, hogy ezekkel totál tisztában vagyok. Na most a kártyát nézegetve már nagyon imbolygónak éreztem lábam alatt a talajt említett, egyértelműen fals álomképbe kapaszkodván. Remegő lábakkal vetettem bele magam az Alvilág derengő fényei közé…

Folyt. köv.